“Sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem…” Az erdélyi magyarságnak van mit meggyónnia – elsősorban saját magának. Az asszimiláció mértéke köreinkben sajnos egyre nagyobb méreteket őlt. Lélekszámunk apad, sok magyar gyermek idegen nyelven tanul a “boldogulás” miatt, a boltok feliratai egyre kevésbé szólítják meg anyanyelvükön saját vásárlóikat, az önkormányzatok a már (még?) meglevő nyelvi jogok betartására is fittyet hánynak. Az üzletekben egyre gyakrabban halljuk a kiszolgáló személyzet tagjaitól fennhangon, gőgösen: “spuneti-va romaneste” – miközben saját pénzünket akarjuk épp náluk elkölteni.
Vétkezünk gondolattal, mikor kishitűségünkben arra gondolunk: talán más nyelven jobban boldogulnánk. Vétkezünk szóval, mikor olyankor bizonygatjuk nyelvtudásunkat, amikor az a mi kárunkra van, mert jogainkat sérti és nemzeti létünket veszélyezteti. Vétkezünk cselekedettel, mikor különféle élethelyzetekben “szállást adunk” azoknak, akik bizony kitúrnak a házunkból / hazánkból. S vétkezünk mulasztással, mikor nem szólalunk fel jogainkért, nem teszünk semmit a felvidéki magyarság egyre gyorsuló felhígulása, beolvadása ellen. “Hisz itt élünk!” – halljuk sokszor mintegy mentségként.

Időnként ugyan fel-fel ébred magyarságtudatunk es morgolódni kezdünk, hogy nem jo ez igy ám a folyamatosan változó szabályok miatt a magyarság jogtudata is mélypontra süllyedt: azaz a nagy többség máig nincs tisztában azzal, hogy hol és mikor kommunikálhat anyanyelvén jogosan avagy hol nem.

Tudatlanságunknak meg is van az eredménye, jogos jussunkat már mi magunk adjuk fel, egyre riasztóbb ütemben törödve bele azokba a mindennapi jogsérelmekbe melyektől az erdélyi magyarság szenved.

Ugyan ott vannak a magyar politikusaink akik képviselőként, szenátorként, miniszterként, busás fizetésekért cserébe képviselnek bennünket, csak hogy közben a koalíciók ellenére -talán épp a “kis lépések” politikai elv okán – nincs még autonómiája sem az erdélyi magyarságnak pedig az még a sztálinizmusban is létezett.

Talán e fentebb felsorolt okok miatt is figyelem egye nagyobb érdeklődésel a felvideki magyarok harcát, akik különböző gerilla akciókon keresztül követelik nyelvi jogaik betartását, a magyar nyelv vizuális megjelenítését, a kétnyelvű -feliratokat, -település ill útjelző táblák felállítását és reménykedem abban, hogy az ő pozitiv példájuk követőkre talál itthon Erdélyben is.

Mert való igaz, hogy nyelvi jogainkért politikusaink is sokat tehetnek/tehetnének de jogaink betartását mi magunk is kikövetelhessük csupán azzal az egyszerű cselekedettünkkel, hogy szülőföldünkön magyarként ellünk.

Kezdhetnénk pl. azzal, hogy öntudatos vásárlóként  elvárjuk az eladótól, hogy anyanyelvünkön szolgáljon ki, mert ha kell a pénzünk,igenis kérjék magyarul is; hiszen magyar kézből pont ugyanolyan jól jön az a pénz, mint akár egy román markából vagyis ott költsd a pénzed, ahol megtisztelik anyanyelved. A pénztárcád a leghatalmasabb eszköz a kezedben!

Gyerekeinket magyar nyelven taníttatjuk hiszen anno a mi szüleink sem a román iskolát választották nekünk a “majdani jobb érvényesülés miatt”. Nem beszélve arról hogy ezáltal munkalehetőséget biztosítunk úgy a magyar anyanyelvű munkakeresőknek, mint a magyar anyanyelvű pedagógusainknak.

Támogatjuk jelenlétünkkel a rendezvényeinket, előfizetéssel a sajtónkat, bérletvásárlással színházainkat. De mindenekelőtt iskoláinkat, mert ott oltják be gyermekeinkbe, unokáinkba azt a magyarságtudatot, amely, otthonról is táplálva, biztos iránytűként vezetheti őket egész életükben.

Ne feledjük: ITT ÉLÜNK! Csak rajtunk múlik, hogy unokáink is itt éljenek – otthon, a szülőföldjükön – magyarként, magyarul

Aszalos István, elnök
Erdélyi Magyarságért Egyesület

Ezen írás publikálásra került a a szerző személyes blogján is.

Reklámok