Mindnyájan tudjuk hogy Románia három fejedelemsége mennyire különbözött, úgy a román nép kialakulásának folyamatában, mint későbbi történelmi befolyásoltságuk jóvoltából: a szláv behatás (szerb, lengyel és orosz), az évszázados török és görög fennhatóság már a két „tiszta román” fejedelemséget is különböző kulturális, gazdasági, végső soron civilizációs fejlődési útra kényszerítette. Ehhez képest az erdélyi románság, amelyre 1000 éves magyar es több száz éves német-szász kultúra es hagyomány nyomta rá bélyegét, jóval különbözőbb genetikai sajátosságokat hordoz.

Mindnyájan ismerjük az oltyán/moldvai/erdélyi vicceket. Ennél beszédesebb bizonyíték nem is kell ahhoz, hogy megértsük: a román nép nem „egységes” és nagyon is tudatában van ennek. De hogy a lényegre kanyarodjak: az erdélyi románság magát értékesebbnek tekinti moldvai és regáti testvéreinél, gondolom ezt is sokan tudjuk, akár kimondjuk/kimondják, akár nem. Ezt az a tény is megalapozza, hogy legfontosabb irodalmi és politikai személyiségeik kivétel nelkül magyar és német nyelven tanultak: Ion Slavici (Aradon magyarul), Octavian Goga (Budapesten és Berlinben) Lucian Blaga (Szebenben, Brassóban, Bécsben) George Cosbuc (Naszódon németül, Kolozsváron magyarul), a híres nemzeti mozgalom, a Scoala Ardeleana alapítói, Petru Maior és Gheorghe Sincai a marosvásárhelyi Református Kollégiumban, Samuil Micu Szebenben, majd mindnyájan Budán és Bécsben végezték tanulmányaikat.

Van egy közhelyszámba menő mondás, amit román megrendelők szájából Bukaresttől Suceava-ig mindenütt hallottam: Jó munkát akarok, tehát magyar mesterembereket alkalmazok. Lehetett szó ácsmunkáról, kőművesről, szabóról, pékről, cukrászról, órásról – ugyanez volt a vélemény. Nem véletlen, hogy az ’50-60-as években százezrével „helyeztek” Bukarestbe magyar mérnököket, építészeket, szakmunkásokat, de tanárokat is, hiszen még az ottani kommunista vezetőség is tisztában volt az erdélyi magyarság megbízható pontos, alapos munkájának minőségével. Egy időben ismert volt az anekdota, miszerint a város, ahol Budapest után a legtöbb magyar lakik… Bukarest.

És mi a helyzetünk az anyaországgal? Hogyan látnak minket, erdélyi magyarokat? Ott a nagy tömegek számára természetesen mindig is „románok” maradunk. Kissé lenéznek bennünket. Ez a népbutító kommunista történelemoktatás következménye. Csak kevesen ismerik el, hogy az igazi magyar alkotó szellem bölcsője, a tiszta magyar gyökerek megőrzője most is, és mindig is Erdély volt és lesz.

Nekünk, erdélyi magyaroknak küldetésünk van. Ahogy embereknek van sorsuk, hivatásuk, úgy népeknek és országoknak is. Egyes népek más nemzetek kialakulásában-fejlődésében játszottak , szerepet, aztán eltűntek, beolvadtak, mint a besenyők, vizigótok, avarok. Az erdélyi magyarság azonban 1000 éve itt van.

Ameddig van és lesz…

Már sokan tudjuk, hogy az utóbbi évtizedekben a magyar lakosság lemorzsolódása, fogyatkozása felülmúlja a Trianon utáni riadt meneküléshullám, a világháború pusztítása, a kommunizmus elől menekülők arányait. Mi történt hát? Elmúlt az erőszakos beolvasztási politika, amely annak idején hatalmas ellenállást szült – s ehelyett megjelent a soha nem látott érvényesülési láz, amely a magyar gyermekeket román iskolapadba küldi. Oda, ahol megszokják a román társaságot, ahol kimaradnak a magyar közösségekből. Nem csoda, hogy a párválasztás is kényelemből egyre vegyesebbé válik, s a sok vegyes házasságból született gyermek esetében a legtöbbször már nem is kérdés, hogy milyen iskolába fog járni a drága csemete. A kör bezárul.

Mi törtenik akkor, amikor színmagyar családok döntenek úgy, hogy a gyermeküknek jobb lesz a román iskolában? Ősrégi a téma: jobban fog érvényesülni…..

Tényleg?

Édesanyámat őrületbe kergették kolléganői annak idején, hogy „milyen anya vagy te, hogy nem törődsz a gyermeked jövőjével és hagyod magyar iskolába járni?” Mire ő bölcsen csak ennyit válaszolt: „ha az én gyermekem nem tanul meg érettségiig jól románul, akkor az nem is egyetemre való”. Így bizony magyarul érettségiztem – de annyira megtanultam románul, hogy a későbbiek során Bukarestben német-román műszaki fordítói vizsgára jelentkeztem, ahol anyanyelvi romántudást kértek számon, és remekül megálltam a helyemet.

A kérdés lassan vesszőparipámmá vált. Évek óta gyűjtöm a családi és baráti körből az ellenpéldákat. Bevallom, sajnos nem egy-két esetről van szó. A legrosszabb eredmények akkor születtek, amikor a kamaszgyermeket érte a megrázkódtatás, hogy selejtes, másodosztályú állampolgár. Mindnyájan tudjuk, a román történelemkönyvek és a román irodalomban tananyagként megismert művek jó része nem bánik kesztyűs kézzel a „barbár hún hordákkal és magyar törzsekkel”, a „kizsákmányoló magyar földesurakkal, fejedelmekkel”, a „vérszomjas, fasiszta, horthysta magyar hadsereggel”, s míg ezeken a nagyszerű történeteken a magyar osztályokban átlapozunk, a román tantermekben mindig akad egy-két buzgó tanár, diáktárs, aki nem átall úgy tekinteni a hátul lapuló magyar diákra, mint a véres rongyra, aki megszégyenülve, estenként kiközösítve, egyre többet veszít önértékeléséből és egyre gyengébb tanulmányi eredményeket produkál – vagy úgy dönt, hogy márpedig ő megpróbál „jó románná” válni. Ez utóbbi a lehető legrosszabb forgatókönyv… Hiszen a román társaik előtt is elvesztik hitelüket azok, akik nemzeti identitásukat megtagadják, de a magyar társaság is végleg kiveti őket. Ezáltal sok ifjú nem tapasztalja meg azt a felszabadult szórakozást, boldog-felhőtlen szerelmet, amit egy befogadó mikrotársadalomban megélhetne, ehelyett mindvégig azon görcsöl, hogy megfeleljen egy olyan környezetben, amelyben igazából idegen.

Összefoglalásként arra szeretném a kedves szülőket biztatni, hogy ne szégyelljék a mi gyönyörű, gazdag magyar nyelvünket, kultúránkat, amely úgy fogad be minket, mint az anyai ölelés. Ne gondolják értéktelennek. Örvendjünk annak, hogy olyan kivételes helyzetben részesülhetünk, hogy egyidőben két kultúrát szívhatunk magunkba és ezáltal értékesebb embernek érezhetjük magunkat bármely szomszédunknál!

Az Iskoláinkért, Gyermekeinkért Egyesület nevében:

Várady Enikő
http://www.nagybanya.ro

Reklámok