Március 6-án este érdekes vita helyszíne volt a Kolozsvári Magyar Főkonzulátus. Bodó Barna politológus, a Sapintia EMTE docense a nyugati szakirodalom alapján mutatta be az asszimiláció elméleti vonatkozásait, előadása során hangsúlyozva fontos gyakorlati elemeket is. A gondolatébresztő előadáshoz több hozzászólás érkezett a helyszínen, és utána a Szabadság lapjain is. Péntek János nyelvészprofesszor az elhangzottakat nyelvészeti szempontokkal egészítette ki, Dávid Gyula irodalomtörténész pedig az egyéni és közösségi asszimiláció szintjén taglalja a kérdést.

Kétnyelvű közegben dolgozó kolozsvári középiskolai tanárként az asszimiláció nyelvi vonatkozásaival kapcsolatban szeretnék hozzászólni a témához.

Az egyén és közösség, mint „asszimilálódó” tényezők elválaszthatatlanok egymástól. Bodó Barna előadásában elhangzott, hogy az egyén döntések sorozatát hozza meg akkor, amikor a különböző kommunikációs helyzetekben

eldönti, hogy melyik nyelvet használja.

Hogy mennyire dönt szabadon, az már kérdéses. Különösen kérdéses egy olyan közegben, ahol a környező világ teljesen „másról szól”, mást sugall, más nyelven közvetíti az információt, mint amelyik „nyelven” az egyén nevelkedett és megfogalmazza önmagát. Szinte azonnal felvetődik a kérdés: ilyen helyzetben az egyén milyen mértékben fogalmazza meg önmagát és a saját identitását?

Bodó Barna felvázolta az „életvilág” különböző meghatározásait is. Ezek alapján az egyén életvilágát az őt körülvevő szűkebb és tágabb társadalom képezi. Emberi kapcsolatokban mérve ez a családot, barátokat, iskolatársakat, munkatársakat, közeli és távoli rokonokat stb. jelenti. Kétnyelvű környezetben az egyén kommunikációja az életvilágának tagjaival egyik vagy másik nyelven történik. A tanulás, információszerzés, a világban zajló események követése is történhet egyik vagy másik nyelven. Jó esetben a két nyelvnek az egyes nyelvhasználati helyzetekhez rendelt, jól meghatározott és egymástól elkülönülő funkciója van. Ilyenkor az egyén el tudja választani egymástól a számára mindennaposan megvalósuló nyelvhasználati helyzeteket, és ennek megfelelően használja az anyanyelvét vagy a többségi, de számára második nyelvet.

Kisebbségi helyzetben, ahol az egyén anyanyelvét beszélők köre szűkül, már nem biztos, hogy az egyén minden kommunikációt meg tud valósítani az általa az adott nyelvhasználati helyzethez kötött nyelven. Többféle kapcsolati és kommunikációs hálót el lehet képzelni és le lehet vetíteni az egyén nyelvi életvilágára vonatkozóan. Ezeknek a felvázolására itt nem vállalkozom, sokkal inkább az információszerzés, a tanulás nyelvének,

az iskola megválasztásának fontosságát

szeretném hangsúlyozni, hiszen az egyén életében, a családból kilépve, az iskola a legfontosabb szocializációs tér. A hazai magyar szakemberek és politikai szervezetek egyaránt hangsúlyozzák az anyanyelven való tanulás fontosságát, és ennek megvalósítása érdekében nemrég kampány is indult, hiszen az egyén egész életútját befolyásolhatja az, hogy az anyanyelvén vagy a többségi nyelven illeszkedik be a társadalomba.

A magyar gyerek az óvodába, majd az iskolába lépéskor, ha román közegbe kerül, csak a román nyelvet hallja és használja, mivel csak ezen a nyelven zajlik az oktatási és minden más, kommunikációval kapcsolatos tevékenység. Így szinte magától értetődő, hogy számára a román nyelv lesz az értékesebb, hisz ezen a nyelven történik minden, ami fontos, ezen a nyelven tanulnak, és románul beszélnek és „játszanak” is. Az otthon elsajátított magyar nyelvet jó esetben „szinten tartja” és bizonyos helyzetekben (családban, barátokkal) használja is, de az már nem fog minden esetben értéket képviselni számára. A továbbiakban az anyanyelvéhez való viszonyulását az határozza meg, hogy milyen felsőbb iskolai közegbe, milyen nemzetiségű barátok és munkatársak közé kerül, illetve hogy később

milyen nemzetiségű élettársat fog választani magának.

Mivel a felnőttkori kapcsolatok alakulását nagymértékben befolyásolják az iskolában szerzett tapasztalatok, élmények, az ott kialakított kapcsolatok, és a tantárgyak elsajátításának nyelve is meghatározza a további életutat, szinte magától értetődő, hogy a felsőoktatásba vagy a munka világába kerülő egyén a továbbiakban is román felsőoktatási intézményt fog választani. Elég „jók” az esélyei arra is, hogy román munkahelyi közegbe kerüljön, és a felnőttkori kapcsolatait is a másik nemzet tagjaival alakítsa ki. Ha pedig vegyes házasságot is köt, kérdésessé válik az, hogy az ő gyerekét egyáltalán meg fogja-e tanítani magyarul. Nem szeretnék itt annak részletezésébe belemenni, hogy egy esetleges népszámláláson vajon milyen nemzetiségűnek fogja vallani magát. Sajnos a román iskolába kerülő gyerekek többsége a magyarság szempontjából elvesz.

A szülők felelőssége tehát óriási az iskolaválasztásnál, sőt, amint az alábbiakban látni fogjuk, nem elég az anyanyelvű iskolába való beiratás a magyar nyelvű szocializáláshoz, hisz nem minden esetben kerülnek ki a magyar iskolából, magyar osztályból öntudatos, magyar identitásukat vállaló egyének. Itt válik fontossá a tudatos gyerekvállalás fogalma, amire a vitaesten is történt utalás. Ennek megfelelően a gyerek szocializálását és nemzetiségi identitásának formálását nem lehet kizárólag az iskolára bízni, főleg olyan esetekben, amikor az adott intézményben nem cél a nemzeti identitásformálás, inkább a szakma elsajátíttatása az elsőrendű fontosságú.

A politológus előadása során a Bánságra vonatkozó adatokat is említett, többek között azt, hogy a temesvári Bartók Béla Líceumban gyakran lehet hallani, hogy a magyar gyerekek szünetben egymás között románul beszélnek. Valaki fel is tette a kérdést a közönség soraiban: „Akkor miért járnak magyar iskolába?” A válaszlehetőségek tárháza elég széles: szülői nyomásra, szeretik magát az intézményt, szívesen tanulnak a magyar iskolában, de barátaik többsége román, és emiatt az iskolai tevékenységtől független, „egymás közti” baráti kommunikációjuk is gyakran történik románul stb. A kérdés mindenesetre elgondolkodtató.

Nem kell azonban Temesvárig mennünk ahhoz, hogy hasonló jelenséget tapasztaljunk.

Két kolozsvári szakközépiskolában oktatok angol nyelvet, az egyik iskolában magyar, a másikban román osztályokban. Ezek az iskolák nem tartoznak a kolozsvári „elit” iskolák közé, itt nincs tudatos magyar vagy román identitásformálás. Azok a diákok, akik ide járnak, elsősorban „szakmát” akarnak tanulni. De ők az országunk, társadalmunk szempontjából ugyanolyan fontosak, mint azok, akik „jobb” iskolákba járnak. Ezért is tartom fontosnak leírni a velük kapcsolatos tapasztalataimat.

Először arról az intézményről írnék, ahol van szerencsém magyar osztályokban tanítani. Több esetben tapasztaltam, hogy a diákok között vannak bizonyos „klikkek”, amelyeknek tagjai egymás között mindig románul beszélnek. Ők szünetben is, és az órán is románul szólnak egymáshoz. Arra a kérdésre: „Miért beszéltek románul?”, ezt válaszolták: „Mert románul könnyebb. Nekünk, ha kimegyünk az iskolából, minden románul van. Román az összes barátunk.” Mikor azt kérdeztem, hogy ha könnyebb nekik a román nyelv, hogyan kerültek mégis magyar iskolába, azt válaszolták: azért, mert első osztálytól kezdve mindig magyar iskolába jártak, és nehéz lett volna a középiskolába kerülve mindent románul tanulni.

Kissé paradoxnak tűnik a helyzet: tanulni magyarul, beszélni románul könnyebb? Magyar anyanyelvű diákok esetében logikusabbnak tűnne a fordított eset, hisz az iskolai tananyagot eleve bonyolultabb nyelven írják és adják elő, mint amit a mindennapi kommunikáció során használunk.

Azt is megfigyeltem, hogy az angolórán való fordítás során némelyik diák jobban tudja az angol szó román megfelelőjét, mint a magyart, vagy a magyar szó nem is jut eszébe, mondván: „Tanárnő, csak románul tudom.” Az is megtörtént, hogy a diákjaimat az autóbuszban hallottam egymás közt románul beszélni. Később természetesen rákérdeztem (érdeklődve, nem bántóan), hogy miért beszélnek románul a kolozsvári autóbuszban. Egyikük részéről a válasz ez volt: „Nem tudom, tanárnő, én a buszon mindig románul beszélek.” Arra a kérdésre, hogy volt-e ilyen téren negatív tapasztalata, bántották-e amiatt, hogy magyarul beszél, nemleges választ adott, de továbbra sem tudta megindokolni, hogy miért nem beszél az autóbuszon az anyanyelvén. Inkább kitérő választ adott: „Tanárnő, higgye el, én mindig románul beszélek a buszon, még anyámmal is, ha felhív telefonon. Ő mondja magyarul, én válaszolok románul…”

Ezek a jelenségek olyan benyomást keltenek, mintha a szóban forgó diákok

 szégyellnék, hogy magyarok.

 Mintha tartanának attól, hogy bántani fogják őket amiatt, hogy nem románul beszélnek olyan nyilvános helyeken, ahol a másik nemzet tagjai is jelen vannak. Mintha nem mernék vállalni még azt sem, hogy ők magyarul is tudnak, noha ebből a többletből, amivel ők rendelkeznek a korosztályukhoz tartozó román diákokhoz képest, akár „hasznot is húzhatnának” valamilyen módon.

Itt át is kanyarodhatunk a másik szakközépiskolához, ahol szintén angol nyelvet oktatok. Ebben az intézményben néhány éve már nincs magyar osztály, mert állítólag „nem volt rá igény”. A tanév és az órák elkezdése után szinte minden nap újabb és újabb magyar diákokat fedeztem fel a román osztályokban. Az osztálynévsorokat nézegetve, itt-ott már a nevekből kiderült, hogy valószínűleg magyar a gyerek, legalábbis a neve az. Nem végeztem számszerű felmérést arról, hogy hány diák magyar, és hányan tudnak valamennyire magyarul, hisz az adott intézményben nem ez a feladatom. Inkább azt írnám le, hogy a szóban forgó diákok mennyire

 nem vállalják magyar­ságukat, legtöbb esetben megpróbálva elrejteni azt.

 A tanév első két hónapjában kiderült, hogy az összesen hét osztály mindegyikében, ahol oktatok, van legalább 4-5 magyar diák, olyanok, akiknek a vezetéknevük és a keresztnevük is magyar. Mikor megkérdeztem valakit a neve alapján, hogy beszél-e magyarul, az volt a rövid és halk válasz: „Numai acasă.” (Csak otthon). Elindult aztán az órákon egy érdekes folyamat. Magyar anyanyelvű angoltanár lévén, nem minden szónak ismerem a román megfelelőjét, ezért olykor előfordul, hogy a magyar diákoktól kérdezem meg, hogy egyik vagy másik szónak mi a román megfelelője. Ilyen esetekben a román diákok valamilyen csodalényként tekintenek a magyar osztálytársra, hisz ő az angolon és a románon kívül egy harmadik nyelven is kommunikál a tanárával.

Érdekes, ugyanakkor kissé elszomorító tapasztalat ezekkel a gyerekekkel dolgozni, noha már sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, és legtöbbjüknél ismerem a család nemzetiségi hátterét is. A román iskolába járó diákok nagyon jól alkalmazkodnak román társaikhoz, ügyesen beilleszkednek a román osztályokba. Csak akkor mondják el, hogy van valamilyen magyar kötődésük, ha megbizonyosodnak arról, hogy ebből semmilyen bántódásuk, hátrányuk nem származik, sőt, úgy tűnik, hogy ez a kötődés a másik nyelv tudásával együtttöbbletet, értéket jelent, hisz alkalomadtán ők segítenek elmagyarázni valamit a román osztálytársaknak. Az ilyen tevékenységek során több gyerek is bevallja, hogy hát tulajdonképpen ő is magyar, egyik-másik rokon, valamelyik szülő, sok esetben az anya magyar, de ez utóbbi a családnévből nyilván már nem derül ki. Ezeknek a diákoknak a többsége

 meg is indokolja azt, hogy ő miért nem beszél magyarul.

Általában a szülő a hibás, aki nem tanította meg magyarul, vagy a vidéki nagyszülők, akik az ott töltött vakációk során mindig „terrorizálták” azzal, hogy „Itt csak magyarul beszélhetsz”, ezért ő dacból hátat fordított a teljes magyar rokonságnak, és „csak azért sem” tanult meg magyarul.

A fentieket annak illusztrálására írtam le, hogy sokszor indokolatlan a diákok részéről a magyarságuk „rejtegetése”. Bár arról nincs tudomásom, hogy az iskolai program alatt előfordulnak-e köztük a nemzetiségi különbségből fakadó konfliktusok, a velem töltött órákon inkább azt tapasztaltam, hogy a román diákok rendkívül „kíváncsiak” azokra az osztálytársakra, akik beszélik ezt a csudanehéz magyar nyelvet. Engem sem ért a román diákok részéről sérelem, csupán a tanév kezdetén néhányszor megjegyezték, hogy milyen „érdekesen” beszélek románul, esetleg angol anyanyelvű vagyok-e… Miután az osztályokban több diákról is kiderült, hogy tud magyarul, előfordult, hogy a román diáktársak ezt mondták:

 „Tanárnő, inkább magyarul tanítson minket, hisz annak nagyobb hasznát vesszük,

mint az angolnak, és könnyebb is.” Természetesen ez utóbbi kérés komolyságán el lehet gondolkodni, hisz mindig az tűnik könnyebbnek, ami éppen nem kötelező, ám az attitűd a diákok részéről mindenképpen jelzésértékű.

A leírtak fényében még indokoltabb annak a kérdésnek a felvetése, hogy miért nem vállalja a kolozsvári magyar diákok egy része a magyarságát, adott esetben még egymás között sem? Mi az oka annak, hogy a román osztálytárs jelenlétében a magyar gyerek nem köszön a szintén magyar anyanyelvű tanárának magyarul akkor sem, ha a tanár előre magyarul köszöntötte? És akkor sem, mikor a román osztálytársak már megtanulnak magyar szavakat, és az iskolába bekerült magyar anyanyelvű tanárt magyarul köszöntik? Valószínűleg hasonló oka van annak is, hogy a magyar gyerek, ha valamelyik családtagja vagy magyar barátja hívja telefonon, a többiek jelenlétében nagyon kelletlenül és tőmondatokban válaszol a telefonáló kérdéseire. Mintha őt jobban zavarná, mint a társait, hogy nem értik, mit mond.

Az anyanyelvvel vagy más nyelvvel szembeni attitűd nagymértékben befolyásolja azt, hogy az adott nyelv milyen szerepet fog játszani az egyén életében. Több hazai és külföldi szakember írt már arról, hogy

a nyelvi önfeladás előbb-utóbb nemzeti önfeladáshoz is vezet,

ami az asszimilációs folyamatoknak kedvez.

A vitaesten sok kérdés elhangzott, többek között az, hogy hogyan lehetne lelassítani a szórványosodás és az asszimiláció folyamatát a Kárpát-medencei magyarság vonatkozásában. Mit tehetünk egyénileg a közösségi asszimilációval szemben, és fordítva: mit tehetünk közösségként azért, hogy a közösségünkbe tartozó egyén ne olvadjon be a másik nemzetbe? Hogyan lehet az asszimilációt, aminek a problémájával Dávid Gyula szerint az „egyén legtöbbször nem egyénként kerül szembe…, hanem egy közösség részeként”, megállítani, vagy legalább lelassítani?

A tapasztalatok alapján úgy tűnik, ahhoz, hogy a gyerekünk megőrizze magyar nyelvét és identitását, elsődleges fontosságú magyar iskolába iratni, de nem elégséges. Kisgyerekkortól kezdve biztosítani kell számára a magyar környezetet más színtereken is, és tudatosítani kell benne, hogy Kolozsváron a legtöbb helyzetben igenis lehet magyarul is érvényesülni (ez alól sajnálatos módon kivétel a hivatali ügyintézés). Ezen kívül pedig magyarul is lehet szakmát tanulni és később munkahelyet találni. Legutóbb olyasmit hallottam magyar iskolába járó diákoktól, hogy ők

nem fognak itthon munkahelyet találni azért, mert magyar iskolába járnak,

és el kell majd menniük Magyarországra dolgozni. Hogy mennyire van igazuk, nem vagyok hivatott eldönteni, viszont a kijelentés mögötti mentalitás elgondolkodtató. Szülőként és tanárként egyaránt példát kell mutatni arra, hogy

a magyarság érték, a magyar nyelvünk is érték,

nem valami misztikus jelnyelv, amit szégyellni és rejtegetni kell csak azért, mert a környezetünkben nem mindenki érti. És az, hogy magyarul beszélünk, nem jelenti azt, hogy nem kell megtanulni románul, hogy fel kell adni a román barátokat, vagy hogy el kell utasítani a másik nemzet tagjait. Nagyon sok hazai szakemberünk van, aki magyar iskolába járt, ennek ellenére jól megtanult románul, és a szakterületén magyarul és románul is érvényesül. Egymásért felelősséget vállaló közösségként az a feladatunk, hogy a fiatalokban egyénenként is tudatosítsuk azt, hogy a magyarság érték, és erdélyi, romániai magyarnak lenni is érték. Ezt az értéket pedig csak úgy képesek megőrizni, ha az életük nagy céljai (pályaválasztás, párválasztás, családalapítás, stb.) mellett célul tűzik ki azt is, hogy megőrzik magyar identitásukat, és ebben a szellemben nevelik a gyerekeiket is.

Sófalvi Krisztina
A szerző okleveles nyelvész és kolozsvári középiskolai tanár
http://www.szabadsag.ro

 

Reklámok