Nyelvi jogaink vannak, szakértőink vannak, akik tudják, hogy kell őket a hivatalokban használni. Most már csak irdatlan mennyiségű pénz kellene, hogy a lakosság is éljen velük. Ha már bátorság nincsen.

A minap egy felvidéki magyar civilek által készített videó terjedt spamként erdélyi magyar online körökben. Nagyon jól sikerült tudatosító kampányfilmről van szó amelynek egy központi üzenete van: használd a nyelved.

Nem (csak) arra és nem azt a nyelved, hanem az anyanyelved.

Elolvasva a videó végén lévő felmérés adatait, nem tudtam megállni, hogy ne nézzek utána az erdélyi helyzetnek.

Hogyan állunk az anyanyelvünk használatával?

Mi élünk a jogainkkal? A válasz vegyes. Igen is meg nem is. A román kormány Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala 2006-ban végzett átfogó felmérést a kisebbségi nyelvhasználati jogok érvényesüléséről. Ekkor már öt éve érvényben volt a híres 215/2001-es helyi közigazgatási törvény, amely több tíz év után először hivatalosan is megengedte, sőt előírta a kisebbségi nyelvek használatát és a kisebbségi nyelvű feliratozást azokban a helységekben, ahol az illető kisebbség aránya elérte a húsz százalékot.

A felmérés szerint a romániai magyarság közel 75 százaléka élt olyan helységben, ahol ez a jog jár neki. 70,5 százalék számára a helyi polgármesteri hivatal is biztosította ezt a jogot. Elvileg nem tűnik rossz aránynak, de ennél is fontosabb kérdés, hogy milyen százalékban éltünk ezzel a joggal. Hányan tudják egyáltalán, hogy melyek az anyanyelv-használati jogaik?

 

Hányan tudják ezekben a helységekben, hogy nem csak a polgármesteri hivatalhoz, de az összes, önkormányzat alá tartozó intézményhez (például közösségi rendőrség, kultúrintézmények, könyvtár, újabban kórházak, nemsokára iskolák) vagy közszolgáltató vállalathoz (vízművek, tömegközlekedési vállalat) magyarul fordulhatunk szóban és írásban (román és magyar választ kapva)?

Hányan tudják ezekben a helységekben, hogy ugyanúgy magyarul fordulhatnak a prefektus irányítása alá tartozó dekoncentrált intézmények helyi kirendeltségéhez is (posta, fogyasztóvédelem, munkaügy, pénzügy, környezetvédelmi ügynökség, rendőrség, stb.)?

Hányan tudják Erdély azon hat megyéjében (Hargita, Kovászna, Maros, Bihar, Szatmár és Szilágy), ahol megyei szinten a magyarság aránya ugyancsak húsz százalék fölötti, hogy mind a megyei tanácselnökhöz, mind a megyei tanács igazgatása alá tartozó megyei intézményekhez (mezőgazdasági ügynökség, múzeumok, reptér, hegyimentők stb.) anyanyelvükön fordulhatnak szóban és írásban, és ugyanígy kell, hogy választ kapjanak?

Nemcsak hogy kevesen ismerik nyelvhasználati jogaikat, de sokan azok közül is, akik ismerik,

inkább nem élnek ezzel a joggal. Mert félnek, 

hogy a magyar nyelvű kérelem egy román vezetésű intézményben indulásból kedvezőtlenebb  elbírálás alá kerül, mint ha románul írták volna. Néha valóban előfordulhat ilyesmi, de ez ellen azonnal felléphetnek a Diszkriminációellenes Tanácsnál vagy akár bírósági úton. Persze az idő nyűg, és ahogy Horváth István szociológus találóan megfogalmazta az idei Tusványoson: „Senki nem akar hős lenni, ha nem nyer belőle”. Pedig nyerhet. Csak segíteni kéne neki.

Másfelől nagyon sokan talán nem is tudják magyarul rendesen megfogalmazni a problémájukat. Nem ismerik az adminisztratív, jogi, gazdasági, pénzügyi, technikai kifejezések magyar megfelelőjét. Honnan is ismernék? Azon igen vékony, fiatal és szerencsés réteg kivételével, amely 1989 után magyarul tanult közgazdaságot, közigazgatást, politikai tanulmányokat, részben jogot, vagy valamilyen egyéb szakterületet, az erdélyi magyarok nagy többsége nem jártas anyanyelvének hivatalos vagy technikai nyelvezetében.

Már sokan leírták az utóbbi években: tulajdonképpen egészen bőkezű nyelvhasználati jogaink vannak, csak nem élünk velük. Mert vagy nem tudunk rólunk, vagy ha tudunk, nem merünk, vagy ha merünk, nem vagyunk képesek rá.

Akik élnek

Vannak azonban olyanok, akik lépni akarnak a fennálló helyzet ellen. Állami szinten mindenképp ki kell emelni az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalát és a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetet, amelyek különböző államilag finanszírozott projekteken keresztül próbálják megadni az elméleti és alkalmazási hátteret.

Önkormányzatokat szólítottak fel a nyelvhasználati jogok biztosítására, országos szintű hatóságoknak biztosítottak segítséget az anyanyelvű feliratozáshoz  (például vasútállomásokon, postákon), formanyomtatványokat fordítottak állami intézményeknek, önkormányzatoknak. Ezek az intézmények azonban csak intellektuális háttért tudnak adni, a de facto alkalmazáshoz már politikai, hatósági akarat kell.

2009-ben elindult a hiánypótló nyelvijogok.ro honlap. Itt megtalálunk mindent, a nyelvi jogaink jogszabályi felsorolásától az alkalmazási segítségig, magyar nyelvű formanyomtatványoktól a jogvédelmi tanácsadásig, a húsz százalékos helységek listájától a magyarul nyelvű szolgáltatásokat nyújtó cégekig.  Ez a honlap mintha egy másik Erdélyre nyitna kaput. Ha mindezzel mindennap élne az erdélyi magyarság háromnegyede,

mennyivel lenne otthonosabb ez az ország?

A marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) azt mutatta meg, milyen egy igazi tökös civilszervezet, amely nem fél számon kérni – ha kell, a kisebbségi politikusokon is – a kiharcolt jog alkalmazását. Tiltakoztak a városháza és a megyeháza kommunikációja ellen, amelyben a magyar megtűrt nyelvként, csatolt állományként jelentkezik csupán.

Aláírásokat gyűjtöttek a kétnyelvű iskolák valóban kétnyelvű kommunikációjáért és tájképéért, tréningeket szerveztek a multikulturalizmus pozitív megéléséről. Ott vannak állandóan a sajtóban, konferenciákon, nyomást gyakorolnak a politikumra. Arra a politikumra, amely sok városban és faluban letudta a nyelvi jogokat a törvényi kerete megteremtésével, néhány tábla kiszögezésével.

Most jönne a munka dandárja

Ki kell harcolni az anyanyelvhasználat biztosításának intézményes kultúráját, de facto alkalmazását, nemcsak az önkormányzatok szintjén (itt komolyak az előrelépések), hanem az ezekhez tartozó közintézmények és a dekoncentrált intézmények és hatóságok szintjén. Itt már jóval gyengébbek az eredmények.

Nagyon komoly tájékoztatási, képzési, tanácsadási munka vár a másik oldalon: az erdélyi magyar állampolgárt tudatosítani, felkészíteni, segíteni kell, hogy élhessen a jogaival. Ez az, ami szinte teljesen elmaradt. Pedig ez legalább olyan fontos része az anyanyelvhasználatnak, mint a jogok biztosítása. Hiába a puding, ha nincs kanalunk hozzá, vagy nem is tudjuk kinyitni a hűtőt, ahova betettük. Ne jegeljük a kérdést.

Tanulnunk kéne a baszkoktól vagy walesiektől. 

Ők a kihalás széléről hozták vissza nyelveiket a hetvenes évektől errefele. Kezdődött ott is a nyelvhasználati jogok biztosításával, folytatódott a szimbolisztikával. Aztán jött a tájékoztatás, a nevelés, a médiafelület megteremtése, a nyelv visszahozatala a mindennapokba, és nem utolsó sorban az anyanyelv „coolságának” a visszaadása. A közszférát és a magánszférát egyaránt megcélozták. Telemtömték a médiát majd az internetet a kampányaikkal. Kisebbségi nyelvmentési sikertörténet mindkettő.

Nekünk nem kell a kihalás széléről kezdenünk, de a technikáikból ezen a szinten is lehet tanulni. Nyűgös és időigényes munka, teljes embereket, állásokat igényel, pénz kell rá, programokat kell kitalálni, lefuttatni. Kezdhetnénk mi is akár egy a szlovákiaihoz hasonló videóval. Folytathatnánk egy tájékoztató füzettel amely összefoglalja a nyelvi jogainkat, azok érvényesítési mechanizmusait, szóhasználati, kifejezési tanácsokat ad.

Akkor már mellékeljünk hozzá egy CD-t is, hisz ma sokan digitálisan használják a nyelvet, és a nyelvhasználati jogok az emailes kommunikációra is érvényesek. A füzet anyaga mellé mintaleveleket, formanyomtatványokat, online elérhetőségeket kell másolni. Majd szórni kéne.

Ha nincs aki megcsinálja, ha az RMDSZ vagy az ellenzéke nem ér rá, akkor lehetne komoly intézményes és anyagi hátteret nyújtani a nyelvijogok.ro-nak vagy a CEMO-nak. Ott láthatóan kapacitás, akarat, kreativitás van, csak valószínűleg országos hálózat, fizetett ráérő ember, pénz, politikai támogatás kell. Minden magyarlakta erdélyi városnak kell egy helyi CEMO.

Hatalmas, évekig tartó, egész Erdélyre kiterjedő tájékoztatási program kell. Egy olyan program, amelynek helyi segítésére ugornának az RMDSZ-es, MPP-s vagy bármilyen más színekben megválasztott magyar polgármesterek, tanácselnökök, kinevezett intézményvezetők.

Megállítható-e a természetes nyelvi asszimiláció? Szórványban talán nem, de mindenképp lassítható. Demográfiailag stabilabb interetnikus környezetben talán megállítható. Többségben pedig példát kell mutatni.

 
Czika Tihamér
http://manna.ro
Advertisements