Kedves erdélyi magyar gyerekek! Húzzatok zsákot a fejetekre, ássátok el magatokat, és a megmaradás jegyében nagykanállal egyétek a szalicilt.

A nagybányai és bányavidéki sorsa iránt felelős közéleti és egyházi szereplők Új kiáltó szót tettek közzé, hogy megakadályozzák az „önfeladó magatartást és közgondolkodást”.Gáz van, húsz év alatt húsz százalékkal fogytunk, ez olyan, mintha könyökből levágták volna a fél karunkat, vagy térdből az egyik lábunkat. Fogy a magyar.

Felmerül a gyanú, hogy ez csak úgy lehetséges, hogy az önfeladó magatartás és közgondolkodás vírusos betegségének következtében – amely a kiáltó szózat szerzői szerint az értelmiséget is megfertőzte (gyenge egy társaság) –önnönmagunk rágtuk csonkra magunkat. Továbbá seggberúgtuk magunkat, kikergettük egymást, vagyis magunkat a világból, mi erdélyi magyarok, akik olyan jól megférünk egy zsákban.Párunkat ritkítjuk.

Csakis így lehetséges ez a szomorú nemzeti kannibalizmus. 

És mi ennek az önhabzsolásnak a még szomorúbb következménye? Hogy rendezvényeinken „mindig ugyanazokat az arcokat látjuk” – kiáltják a kiáltók. Édes istenem, hogy tudjuk unni a saját pofánkat.

Elmész egy szépnek ígérkező kampányrendezvényre, mondjuk ahol ott van Kövér László Tőkés Lászlóval dúsítva, és mit látsz ott? Néhány eltévedt lézengőt, Arcokat, Akik Mindig Ott Vannak. Hát hol vannak a többiek? Hol kushadnak, csak tán nem unják e nemes arcélű férfiakat? Akik nincsenek mindig ott, akiket meg kell becsülni, és akiket soha meg nem lehet unni.

„Templomainkban alig köttetnek tiszta magyar házasságok” – szól a vészharang, és azért itt egy kicsit elakad a szavunk. Nem azon, hogy van még olyan, aki templomba is eljár házasodni. Mert szép dolog is az, lakodalomvanamiutcánkban. Hanem ezen a „tiszta magyar házasságon”, ezen gondolkodjunk már el, emberek. Ez milyen?

Milyen mondjuk a „mocskos magyar házasság”? 

Van egy szép magyar menyasszonyunk és egy rusnya, szőröstalpú, izzadságszagú, oláh vőlegényünk? Olyan, hogy sose álljon fel neki? Maradjon inkább magtalan? Vagy milyen is az a tiszta magyar házasság?

„Óvodáink többé-kevésbé megtelnek ugyan, de mire ezek a gyermekek első osztályba, középiskolába érnek, elszivárognak, eltűnnek valahol a repedező szülői öntudat és a román nyelvű oktatási rendszer hajszálerein” – folytatódik a kiáltvány.Ránéznék én erre a repedező szülői öntudatra, hogy kötném hátra a sarkát minden magyar szülőnek, aki nem elégszik meg az évek óta elsumákolt tankönyvreformmal, a szarul fordított, szarul szerkesztett romániai magyar tankönyvekkel, a ki tudja mióta lebegtetett alaptantervvel.

A ténnyel, hogy a kisebbségi magyar oktatás – önhibájából – mindig a sor végén kullog. Mindig nálunk a legkevesebb az alternatíva, a legtöbb a pályaelhagyó. És ez nem elég, erre nem büszke a repedtsarkú szülője, hanem többet akar.

És most jön a legszebb: 

„Gyermekeinknek inkább román anyanyelvű barátaik vannak. Társaságban idegen hangzású zenét hallgatnak, sokszor még egymás között, a családban sem használják anyanyelvüket, s ebben nem egyszer mi, felnőttek vagyunk készséges cinkosok.”

Ez itten a baj, hogy kidobtuk a szalagos magnót meg az István a királyt 1983-ból. Ez itten a baj, hogy a büdös kölyök mást akar. Nem húzza meg szépen magát a játszótéren, hanem beáll focizni áruló módon a „román anyanyanyelvű” barátaihoz, és azt lesi, a másik hogy passzol, nem azt, hogy milyen nyelven kommentál. Ez itten a baj. Az idegenhangzás, meg az idegen barát.

És mi a megoldás bölcs elöljáróink kiáltó szava szerint? Neem, nem az, hogy próbáljunk meg versenyképesek maradni, jobbak lenni (eddigi magunknál). Nem az, hogy hívjuk be a nagybányai román szomszédot, kínáljuk meg magyar pálinkával, és győzzük meg, hogy egyen a gulyáslevesünkből.

Nem az, hogy tanítsuk meg okosabban barátkozni a gyerekünket. A román menyasszonyt-vőlegényt tanítsuk meg magyarul, a vegyesházasságban élőknek simogassuk meg a buksiját, és mondjuk el, hogy fontosak nekünk, és nem szeretnénk elveszíteni őket a nagy, széles és nyitott magyar nemzeti kultúrából. Nem.

A megoldás a hadüzenet: 

„Az idegen nyelvű iskola viszont idegen nyelvű baráti kört jelent, majd vegyesházasságokat. Minden „elengedett” gyermekkel egy magyar családot veszíthetünk el, egy több évszázados magyar közösségnek leszünk akaratlanul is könyörtelen felszámolói.”

Mondhatnánk azt is, mint az oldschool harcos Szent István, hogy az „idegen” az tulajdonképpen nekünk barát. Csak tudni kell és akarni kell az „idegen” nyelvű iskolában is saját nyelvet használni. Vagy noszogathatnánk mindenkit, hogy menjen minél többet „idegenek” közé, és próbálja meggyőzni, hogy végülis elég klassz dolog lenne magyarnak lenni. Ha nem lennénk ilyen hülyék, és hinnénk Szent Istvánnak. De inkább állunk a partvonalon, és nem rúgunk román labdába.

„Fiatalok: keressétek egymás társaságát! Keressetek magyar barátokat, magyar társakat! Igen, ez valamennyire zárkózott, önmagunk felé forduló életet jelent. De ne feledjétek: évszázadokon át ez a zárkózottság tartotta meg Erdély legértékesebb közösségeit!” – tanácsolják a bölcsek. Legyünk radikálisabbak náluk: az az igazi magyar, aki a legkisebb helyen meghúzza magát, a legjobban magára húzza az ajtót. Magyarok! Meneküljetek a kert végébe, ki a budiba, és ne dugjátok ki onnan a fejeteket. Jelszavunk a rigli!

És ha ezeket a tanácsokat mind betartjuk, akkor lehet, hogy húsz év múlva nemcsak a fél karunk fog hiányozni, hanem az egész. Meg a két lábunk is. Tövestül rángatjuk ki. Nem leszünk más, csak egy büszke, kartalan és lábatlan nemzeti test. Amivel még moccanni se lehet, csak megmaradni. Ott, abban az egy helyben, ahova a saját tehetetlenségünk a röghöz kötött. Végülis a megmaradás a cél. El fogjuk érni!

Szigeti L. Péter
http://manna.ro
 
HIRDETÉS
Megjelent a Székelyföld autós matrica
Reklámok