Szülővárosomban az összes üzlet, utca neve kétnyelvűen: románul és magyarul van feliratozva, a koldus azonban már csak kizárólag magyar nyelven kéri az alamizsnát, az építkezéseken ugyanakkor csak románul van feltüntetve a figyelmeztetés: „Atentie cade tencuiala!“ („Vigyázz, hullik a vakolat!“).

Az hogy hullik nem egy nagy szenzáció, sok ilyen hulló vakolatú épület található tájainkon. Az érdekesség az, hogy a felirat kizárólag román nyelven jelenik meg. És a pikantériája, hogy mindez Csíkszeredában, ebben a 82%-ban magyar többségű, múltjára büszke városban történik.

Persze itt és most nem az a probléma, hogy a csupán csak a románul kiirt figyelmeztetést nem értenénk, nem azért van szükségünk magyar feliratokra mert hülyék vagyunk és nem értjük a románt, hanem mert ezáltal erezhetjük azt, hogy mi itt elszakítva bár az anyaországtól de mégis „itthon“ vagyunk. Nem azért akarjuk, hogy gyermekeink azt a kultúrát vigyék tovább, amit őseinktől örököltünk, mert maradiak, fejlődésképtelenek vagyunk, hanem azért, mert az úgy helyes, szép, jó és erkölcsös. És ha ezért néha harcolnunk is kell, ez nem mások iránti gyűlöletből fakad, mert azzal hogy önmagunk maradunk, a velünk élő más nyelvű szomszédainkat is gazdagítjuk.

Joggal elvárjuk azt, hogy az Erdélyben velünk elő román nemzetiségűek is viszont tiszteljék magyarságunkat, kultúránkat de hogy ezt elérjük, önmagunknál kell kezdeni. Mert ki fog minket tisztelni, ha mi magunk nem tiszteljük magunkat? Ki fog harcolni jogainkért, ha mi magunk nem tartjuk fontosnak, s nem élünk vele?

Biztos vagyok benne, hogy a csíkszeredai rossz példa – nem a félelem, a megalkuvás,a szolgalelkűség megnyilvánulása, hanem csupán hanyagság. De az ilyen hanyagság nekünk sokba kerül!

Aszalos István, elnök
Erdélyi Magyarságért Egyesület
 
 
 HIRDETÉS:
 
Advertisements