sabin_gherman_topTorkig vagyok Miticával, a széltolással, a cigánykodással, ami hozzátapad ehhez az országnévhez, hogy Románia. A hatalmat gyakorló mindenféle politikussal beszélgetek, de csak azt hallom: “Már nincs semmi esélyünk”. Olvasom az újságokban, hogy a kormánynak volt gondja a ’98-as költségvetésbõl Bukarestnek nagyobb összeget leosztani, mint egész Erdélynek. Utazom a gépkocsival délen és keleten, és látom a különbséget, délen jobbak az utak, minduntalan beruházásokat eszközölnek. Sorban állok a fináncnál, a CEC-nél, bárminél, ami az államé, és mindenütt csúszópénzt adnak. Csubukot, harácsot. Török szokások, ami nélkül nem megy. És akkor? Torkig vagyok Romániával. A szinonimáival. Hõsködéseivel, amelyeknek semmi közük a történelemhez. Mások Michelangelóval vagy Da Vincivel dicsekednek, miközben nekem a campulungi Neacsu levelét mutogatják.  Ha valamit most, harmincéves koromban sajnálok, az az, hogy itt születtem, hogy egyike vagyok azoknak, akik azt tanulták az iskolában, hogy ez a nép, “a néb” (boborul), uraim, szüntelen erekcióban állt a történelemmel szemben. Melyik nép? Mi, akik még legalább egyszer sem tanúsítottunk virilitást, mi, akik a hadak beözönlésekor szedtük magunkat, és az erdõkbe futottunk, mi, akik elájultunk azokban a szalonokban, ahol a történelemrõl döntöttek, mi, akik egy darab kenyérért szarakodunk, és akik nem tudjuk, még milyen szélhámosságot találjunk ki. Ezek vagyunk, foltos ülepüek, rongyos könyökűek; úgy lépünk be a történelembe, mint egy mocskos külvárosi csehóba. Két böffentés és egy káromkodás között, a nép (néb, uraim) magát kihúzva szónokol Posadáról, Vitéz Mihályról, arról, hogy “éljen és virágozzék Moldva, Erdély és Havasalföld”. És ismét egy gyõztes böffentés.

Torkig vagyok azzal, hogy szégyelljem magam. Éppen ezért nyugati barátaimnak azt mondom, hogy Erdélybõl való vagyok. Más országból. Altra paese. Other country. L’autre pays. Torkig vagyok azzal, hogy az összes nem-erdélyi azt mondja: itt Erdélyben gondjaim vannak a magyarokkal. Mert ha õk nem lennének… Hogy a föderalizálás lenne a legnagyobb veszély, ami rám leselkedik a tömbház sarka mögül, mint egy tyúktolvaj, akiért fizetem az adót.  A román nép “egysége”, “felvirágzása” nevében. Én pedig tíz éve várom a valódi egységet, az erdélyi honatyák egységét, a civil offenzívát ama kevés megmentéséért, ami még megmaradt.

Néhány ember megvalósította a ’918-as Egyesítést. Mások svájci típusú, Magyarországgal, Csehországgal és Ausztriával való konföderációban reménykedtek. Megint mások, mint Slavici, azt mondták, hogy Erdély egyesülése Romániával disznóság, és börtönbe kerültek. Most látni, mi lett belõle. A komolyságot, eleganciát és fegyelmet, amelyek Erdély jellemzõi, elárasztotta a “miticaság”, az ordináré balkániság, a tökmag-civilizáció. Romániának esély volt az Erdéllyel való egyesülés, hogy megtanuljon valamit annak szervezettségébõl, értékrendszerébõl. Nem így történt: Románia elnyelte Erdélyt – éppen ezért a nagy sugárutakon háromméterenként elcsúszol a flegmákon. Nem én mondom, hanem az, aki egyenlõ az Úrral, Cioran. Sokan szöknek majd az égig, hogy cáfolják a fennebb mondottakat. De: hányan nem mentetek Bukarestbe tele szatyorral, a híres-neves rafiaszatyorral, amelyben pálinkásüvegek szorongtak? És nem barátaitoknak vittétek, hanem igazgatóknak, a minisztériumokba, a bezárt magas portákra. És, ha együgyû módra nem vittétek azokat a szatyrokat, hányszor figyelmeztettek rá, hogy Bukarestben fejjel kell ajtót nyitni, mert kezeidet lehúzzák a “csomagok”. Bukarest, ez a hely, ahol a tébécés zseni puszilózik az analfabéta milliárdossal, megtanította az egész országot, hogy valamit osztanak. “Húst osztanak”, “Tojást osztanak”. Osztanak. Puhatestűek magatartása. Itt nincsenek jogok, csak hajlongások. Itt tökmagot esznek, és úgy beszélnek, hogy “sokan van”, és az utca népe úgy általában megszületik, szaporodik és meghal. Nem tanultak semmit a magyaroktól, nem tanultak semmit az osztrákoktól, nem tanultak semmit a németektõl. Túl hamar tértek át a furculitionról a “Román zászlóaljak, törjetek át a Kárpatokon”-ra. Meglehet, ezért is van az, hogy Erdély legvitézebb “védelmezõi” a Kárpátokon túl születtek. Lehet, ezért is ér véget Európa valahol Brassó mellett. Ott ér véget Erdély is. Mivel a nyelvet és a rossz utakat leszámítva nincs semmi, ami közös lenne.

Fel kell ébrednünk. Be kell ismernünk, hogy az, ami most történik, nem más, mint komédia. Méghozzá egy olyan, amelyben a gyermekek csokoládét kérnek, te meg vállvonogatással válaszolsz. Amelyben reszketve keresel támogatót. És olyan, amelyben az utcasarkon susorogsz a rendőrök és a honatyák villáiról. Egy olyan világ, amely arra van ítélve, hogy egyik fizutól a másikig kölcsönbõl éljen. Rá kell döbbennünk, hogy lehet ez másként is. Hogy mások vagyunk. Hogy minden igazán rossz Bukarestbõl jön, a luxusvillákból, amelyekben a politikusok szégyentelenül marakodnak a koncon. Meg kell látnunk, hogy nem a magyarok, a németek vagy a burundiak az ellenségeink, hanem mi magunk, az egyik napról másikra élõk, akik arra vagyunk ítélve, hogy lopjunk és szitkozódjunk az utcasarkon. Nincs mit egymásnak mondanunk; 75 év alatt elmondtunk mindent, és 75-ször szegényebbek vagyunk.

Egyébként további jó napokat – torkig vagyok Romániával, Erdélyemet akarom.

Sabin Gherman
(1998)
 
HIRDETÉS 
Erdély-, Székelyföld autós matricák igényelhetők ingyen
 
M-am saturat de Mitica, de smechereala si tigania pe care le lasa in urma acest nume de tara, Romania. Vorbesc cu diversi politicieni, aflati la putere, si toti imi spun: “nu mai avem nici o sansa”. Citesc prin ziare ca Bucurestiului guvernul a avut grija sa-i aloce de la bugetul ’98 o suma mai mare decit a intregului Ardeal. Calatoresc cu masina prin sud si
est si vad diferenta: acolo sint drumuri mai bune, se fac mereu investitii. Stau la coada la finante, la CEC, la orice apartine Statului si peste tot se da spaga. Ciubuc. Pesches. Turcisme fara de care nu se poate. Si atunci? Eu nu vreau sa emigrez numai pentru
ca de 10 ani nu se face nimic. Doar ca m-am saturat de Romania. De sinonimele ei. De eroismele ei, scoase din orice context istoric. Altii se lauda cu Michelangelo sau Da Vinci si mie mi se arata scrisoarea lui Neacsu din Cimpulung. Fantastica realizare delatiunea!…
Daca regret ceva, acum la treizeci de ani, e ca m-am nascut aici, ca fac parte din cei ce au invatat pe la scoli ca poporul asta, boborul, domnilor, a fost intr-o erectie continua in fata istoriei. Care popor? Noi, cei care n-am facut nici macar o data dovada virilitatii, noi, care in timpul invaziilor ne ridicam poalele in cap si fugeam in paduri, noi, care lesinam
prin salile unde se hotara istoria, noi, care astazi ne scremem pentru o bucata de piine si nu mai stim ce smechereli sa mai inventam. Astia sintem, peticiti in cur, rupti in coate; intram in istorie ca-ntr-o infecta crisma de cartier. Intre doua ghioraituri si-o
injuratura, poporul (boborul, domnilor), vorbeste batos despre Posada, despre Mihai Viteazu, despre “traiasca si-nfloreasca Moldova, Ardealul si Tara Romaneasca”. Si – iarasi – un ghiorait victorios. M-am saturat sa-mi fie rusine. De aceea, prietenilor mei din vest le spun ca sint din Transilvania. Alta tara. Altra paese. Other country. L’autre pays. M-am saturat sa-mi spuna toti neardelenii ca aici, in Ardeal, am probleme cu ungurii. Ca daca n-ar fi ei… Ca foamea este mama intelepciunii… Ca federalizarea este cel mai mare pericol care ma paste, ma pindeste de dupa coltul blocului odata cu borfasul pentru care platesc impozit. Ca musai trebuie sa string cureaua, ca magarul lui Nastratin. In numele “unitatii”, “propasirii” neamului rrromanesc. Si eu, care astept de 10 ani o unire adevarata, una a parlamentarilor ardeleni pentru Ardeal, o ofensiva civica pentru salvarea putinului ramas.
Niste oameni au facut Unirea de la 1918. Altii sperau intr-o confederatie de tip helvetic, impreuna cu Ungaria, Cehia si Austria. Altii, ca Slavici, au spus ca unirea Transilvaniei cu Romania e o porcarie si au facut puscarie. Acum se vede ce-a iesit. Seriozitatea, eleganta, disciplina – atribute ale Ardealului – au fost invadate de miticisme, de balcanisme ordinare, de civilizatia semintelor de bostan. Era o sansa pentru Romania sa se uneasca cu Transilvania, sa invete cite ceva din organizarea ei, din sistemele ei de valori. N-a fost asa; Romania a inghitit Transilvania – de aceea din trei in trei metri aluneci astazi pe flegmele de pe marile bulevarde. N-o spun eu, ci un egal al lui Dumnezeu, Cioran. Vor sari o gramada sa contrazica cele spuse mai sus. Dar: citi dintre voi n-au mers la Bucuresti cu plasa plina, cu celebra plasa de rafie in care se inghesuiau sticlele de palinca? Si n-o duceati la prieteni, ci la directori, la ministere, la inalte porti ferecate. Si daca, naivi fiind, n-ati dus acele plase, de cite ori vi s-a sugerat ca la Bucuresti se intra cu capul, miinile fiind ocupate cu “bagaje”. Bucurestiul, acest loc in care genialul tebecist se pupa cu analfabetul miliardar, a invatat toata tara ca se da. “Se da carne”. “Se da oua”. Se da. Mentalitate de molusca. Aici nu ai drepturi, ci complezente. Aici se maninca seminte de bostan, se vorbeste cu “este multi” si lumea in general se naste, se inmulteste si moare. N-au invatat nimic de la unguri, n-au invatat nimic de la austrieci, n-au invatat nimic de la nemti.
Au trecut prea repede de la furculision la Treceti batalioane romane Carpatii. Poate de aceea cei mai vajnici “aparatori” ai Transilvaniei s-au nascut dincolo de Carpati. Poate de aceea Europa se termina pe undeva pe linga Brasov. Acolo se termina si Transilvania. Pentru ca in afara de limba si sosele proaste nu avem nimic in comun. Va trebui sa ne trezim. Sa recunoastem ca ceea ce se intimpla acum e o comedie. Dar una in care copiii va cer o ciocolata si voi dati din umeri. In care mereu infrigurati cautati o pila pentru orice. In care susotiti pe la colturi despre vilele celor din politie sau din parlament. O lume sortita imprumutului de la un salariu la altul.
Va trebui sa vedem ca se poate si altfel. Ca sintem altfel. Ca relele cele mari vin de la Bucuresti, de la luxoasele palate in care politicienii se bat fara nici o jena pe ciolan. Va trebui sa vedem ca nu ungurii sau nemtii sau burundezii sint inamicii nostri, ci noi
insine, traitorii de pe azi pe minine, obligati sa furam si sa injuram pe la colturi. Nu mai avem ce sa ne spunem; am facut-o 75 de ani si sintem de 75 de ori mai saraci.In rest, zile bune – m-am saturat de Romania, vreau Transilvania mea.

Sabin Gherman
(1998)
Advertisements