4b928de02a09de197381e5198503a278_normal– Itt lakunk mi. Ez egy fix pont. Adott pillanatban a határ elmozdult. Egyszerűen átlépett fölöttünk. Sajnos az ilyen megesik akaratunkon kívül. Nem kérték ki véleményünket, önkényesen döntöttek sorsunk fölött!- Most már megértette uram?

– Tehát így lettek önök románok?
– Nem, mi nem lettünk románok. Mi magyaroknak maradtunk! Szerinted olyan könnyen lehet nemzetiséget váltani? Te képes volnál egyik napról a másikra törökké változni?
A görög polgár döbbenten nézet rám. Mielőtt megsértődnél képzeld magad az én helyzetembe.- Siettem a magyarázkodással:

– Tegyük fel, hogy te Cipruson élsz. A sziget görög valamint török fennhatóság alatt áll. A két részt határvonal választja el egymástól. Valamilyen okból, kifolyólag, amit fölöslegesnek tartom részletezni, megváltoztatják a határ helyét. Egy reggel arra ébredsz, hogy török állampolgár lettél, de te attól még görög nemzetiségűnek maradsz. Most már érted?

Az emberen tapasztaltam a felismerés kezdeti nyomait és erre rendkívülien büszke voltam. Már egy hete azon erőlködtem, hogy felvilágosítsam görögországi munkaadónkat bonyolult státuszunkról. Ugyanis érthetetlen volt számára miért valljuk magunkat magyarnak, ha Romániából jöttünk. Már huzamosabb ideje dolgoztunk Dráma és Kavala városokban. Gyönyörű faházakat építettünk az ottaniak nagy megelégedésére és csodálatára. Kialakítottunk egy általunk használt nyelvet, amely egyaránt tartalmazott görög, román valamint magyar szavakat. Annyira sikeresen használtuk ezt a mozaiknyelvet, hogy majdnem tökéletesen megértettük egymást. Dacára a román emigránsok iránti intoleranciának, a környékbeli emberek tisztelettel viszonyultak hozzánk. Népszerűségünk ígéretesen ívelt fölfele mindaddig, amíg görög munkaadónk oda nem hozott egy Budapest környéki magyar fiatalembert. Mert Dráma városában összetalálkozván eldicsekedte, milyen derék hozzáértő magyar mesterek dolgoznak neki.

Anyaországi testvérünk személyesen is meg akarván győződni, felkeresett bennünket szorgoskodásunk kellős közepén.

– Hogy ityeg, a fityeg fiúk?- Robbant be közénk egy régiséggel rendelkező befutott ember magabiztosságával.
– Hát elég szépen fityeg!- Adtuk meg a méltó választ.
– Azt látom, nem mindennapi munkát végeztek.- Dicsért meg nagylelkűen.
– Megtesszük a tőlünk telhetőt, haver.- Szerénykedtünk.- Te miben utazol?
– Építész vagyok én is. Cuccos az anyagotok, honnan hozzátok?
– A faanyagot Székelyudvarhelyről hozzuk, mert mi odavalósiak vagyunk.

Csak két méterre álltam tőlem így tisztán láttam amint arcára kiül a gőgösség, az a buta magyarkodó gőg, amit tapasztalatból ismertem, mert sok fájdalmat okozott nekem. Még annyi fáradságot sem vett, hogy tovább lépjen, vagy hangját lehalkítsa odakiáltott a görögnek:

– Ezek átvertek téged, ezek románok!- Diadalmaskodott még, legyintett is, hogy nagyobb nyomatékot adjon szenzációs felfedezésének.

Hirtelen feléledt bennem egy kellemetlen érzés, amit már régóta nem éreztem. Amióta nem dolgozok az anyaországban, azóta próbálom kigyógyulni. Furcsa mellszorító, gyomrot felforgató, agyat lángralobbantó érzés. Amely akkor keletkezik, amikor mások döntik el a kilétedet. Hiába próbálod megmagya- rázni, kikérni, kikövetelni nemzeti hovatartozásodat. Mert mint egy kárörvendő kakukkszó füledbe cseng a mérgezett tüskének szánt szentencia: Román… Román. Ráadásul még meg is ropogtatják francia módra az „R” betűt. Mert ugyebár vannak olyan anyaországi kiválasztottak, akiknek Isten tudja honnan vett joguk kisajátítani maguknak a magyarság privilégiumát. Holott csak annyit tettek az anyanemzetért, hogy voltak kegyesek megszületni. Most nem akarom ráhúzni az egész magyarságra ezt a visszataszító megnyilvánulást. De ha százból tíz ilyen szélsőségesen nyilatkozik már az is elkeserítő. Lehet, hogy az arány még kevesebb. Sajnos a rosszak hallatják hangjukat álltalába, a jók okosan hallgatnak. Hogyan lehetséges ennyi rosszindulatnak felgyülemlenie testvéreinkben?

Fogcsikorgatva ugyan, de megszoktuk, hogy bánt a román, de hogy a magyar is, saját nemzetünk? Mi rosszat vétettünk ellenük? Van egy olyan titokzatos, Isten tudja honnan jött érzésem, mintha valakinek valamikor érdeke lett volna összeugrasztania magyart a magyarral és teszi azt még manapság is! A botlás nagy részét hordozzák azok az egyszerű félrevezetettek is, akik gondolkodás nélkül átveszik a testvérgyűlöletre való felbujtást!

Azon a feledhetetlen december ötödikén, amikor az Árpád hídnál megpillantottam az óriási kampányreklámot, identitástudatom megingott. A plakát kétemeletnyi magas és háznyi széles. Rajta apa, anya és három kisgyerek. Egy kisded karonülő, két aprócskát kézen fognak. Állnak, mint az orgonasípok, kiszolgáltatottan, rémült arccal. A hatás rettenetes volt és megalázó

„- Szavazz Nemmel!”
Mert ellenkező esetben jönnek az erdélyi magyarok, és megeszik előleld, gyermekeid elől a kenyeret. Ez volt az értelme az egésznek, és nem volt szükség írásba foglalni, mivel a kép nyilvánvalóvá tette. Égett az arcom a szégyentől, helyettük én restelkedtem. Lelapuló nyúl módjára összehúztam magam, hogy minél észrevehetetlenebb legyek. Legszívesebben átsűlyedtem volna az egyes villamos padlózatán. Éreztem, hogy vádló tekintetek szegeződnek rám. Meggyőződésem volt, hogy az egész Budapest engem gyűlöl. Lesütött szemmel járkáltam, mint egy apagyilkos. Attól rettegve untalan, hogy valaki a hátamnál rámkiált:

– Fogják meg! Itt lopja kenyerünket egy erdélyi román.
A Szentlélek téri katolikus templomban sem tudtam megnyugodni. Pedig a püspökúr sírásba fúló hangon megkövetett az egész magyar nemzet nevében. Láttam, hogy szemeiben könnyek csillogtak. Nekem is kibuggyantak, és nem akartak elapadni. Pedig egy magyarnak nem szabad sírni még akkor sem, ha kitagadott magyar. Csodálkozva néztek rám misét hallgató keresztények:

– Íme itt ül egy férfi közöttünk és sír, mint egy gyerek!- Csodálkozva csodálkoztak ezen, mert manapság a könnyeket is ajánlatos eltitkolni. Különben gyönge jellemre vall. De jöttek, és körbe repdestek aprócska szárnyú pufók angyalkák. Biztató mosolygásuk szíven simogatott. Az évszázados kupola alól felszabadult isteni kinyilatkoztatást csak én hallottam és csakis én:

-„Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekedtek!”
Megbocsátottam, de felejteni nem tudtam. Otthagytam azt a földet, ahol nem szerettek és összejártam Európa országait. Abban a reményben, hogy soha többé nem kell megtapasztalnom a kitagadás keserű élményét. Mindenütt büszkén vallottam magyarságomat. Bármerre jártam is a nyugat civilizált fiai elismerően bólogattak:

– Bizony derék ember a magyar. Munkás és becsületes, és megveregették vállamat.
Most itt vagyok az Égei-tenger partján, és amikor majdnem sikerült elhitetni egy göröggel, hogy magyar nemzetiségű vagyok, egy buta gőgös fiatalember, aki talán alig kiejthető „magyar” névre hallgat, megfoszt istenadta jogomtól. Amit Petőfi is így fogalmazott meg: „Mindenki az, aminek vallja magát!” De ne felejtsük el Ady Endre jogos dörgedelmét, amikor kétségbe vonják a költő magyarságát:

-„Én nem vagyok magyar?!”

Olyan gondolatok ébredeznek agyamban, amit önmagamnak sem merek bevallani. Hiába próbálom elfojtani, úgy is feltör tudat alattimból. Mintha egy rossz csónakban ülnék és minél nagyobb igyekezettel próbálnám betömködni a bugyogó lékeket, és annál több keletkezne:

Vajon ilyen áldatlan tulajdonságainkért buktunk el Mohácsnál, és meghaltunk színe-javunk? Az 1848-as szabadságharcot elveszítettük, mert a zsarnokság sokszoros túlerőben volt. De vajon miért vonult fel ellenünk minden kisnemzet kivétel nélkül? És ’49-ben miért tűrtük, hogy birkamódra lemészároljanak román martalócok Európa legnagyobb megbotránkozására. Nem az Isten, de mi vertük meg magunkat Trianonnál. A további nemzet nemzettől való eltávolodást nagyrészt a kommunista megalkuvásra fogjuk. Nem akarjuk magunkba felismerni az igazi okot:

-„Gőgös, rossz testvér a magyar?” Csak százból öt. De ez az öt általában előjáró, vagy buta hangoskodó.

Uram, ne adjál jóvágó fegyvert Káin kezébe, mert testvérgyilkossá válhat. Gerendát faragok éles baltával. A pökhendi ember mellettem feszit. Egy sújtással elérném. Nagy a kísértés, indulatok háborognak bennem, de felülkerekedik a józanész. Nincs jogom az erőszakhoz, de büszkeségem sem engedi. Hiszen az ember ősei zsellérek voltak, alföldi rabszolgák. Én pedig székely köznemes. Ha jelenleg egyszerű vándor is, de önérzetes.
– Takarodj innen te korcs fajzat!- Akkorát ordítottam, hogy majd kiszakadt a tüdőm.

Soha nem gyakoroltam a baltadobást, de most úgy hatolt bele egy faoszlopba, mint kés a vajba. Mindenki megdermedt a váratlan sokk hatására. Otthagytam a rémülettől halálra vált anyaországit. Megfordultam és lebotorkáltam a tenger homokos partjára. Próbáltam kiüresíteni indulatoktól túlterhelt agyamat és nem gondolni semmire. Néztem, ahogyan a távoli kékség határán hullámok születnek a nyílt vízen, majd sorban egymás után a part irányába gurulnak, és elmúlnak a nedves homokpadkán. Így születnek meg keserű lelki vívódásaink, majd így csendesítik le az idő homokpartjai.

– Túlságosan eldramatizálod az ügyet.- Utánam jött a görög, hogy megvigasztaljon. Nem tagadom, jól esett nekem, őszinte hálát éreztem iránta.
Az igazság az, hogy akkorra már le is csillapodtam. Egyszerűen helyrezökkentett a csendes környezet és a tenger felől áramló mérhetetlen nyugalom.

– Nekem mindegy milyen nemzetiségűek vagytok. Felőlem lehettek románok is vagy akár arabok. Nekem munkátok és megnyilvánulásotok számít. Hónapok óta ismerlek benneteket. Ritka szorgalmas és szerény nemzet fiainak könyveltelek el. Ezért nem is értem, miért kardoskodsz annyira magyarságod mellett különösen, ha még fajtádbeli sem akar elismerni? Hiszen lehetsz bármilyen nemzet, tetteid bebizonyították nemességedet.

Született bölcselő vagy, te görög ember. Gondoltam hálásan. Büszke lehet az a nép, mely ilyen magas szintű gondolkodókat termel ki magából. Hozzátok közel északon pontosan ellenkező módon fogják fel ezt a dolgot, és ezért nincs béke nemzetek között. Nem véletlen, hogy éppen őseitek alkották meg a világcivilizáció bölcsőjét. Építettek fantasztikus méretű és képzeletet felülszárnyaló szépségű álomépítményeket pogány isteneiteknek. Átörököltétek Platon, Arkhimédész, Hipokrátész vagy Arisztotelész halhatatlan génjeit. Micsoda kár, hogy bölcseleteiteket nem tette magáévá a balkán, mely oly közel van hozzátok!

– Elmém felismeri az igazmondásodat – szóltam hangosan-, de szívemet egy aprócska tüske szúrja: Mond csak, te akháj vagy, esetleg dór, vagy jón?
– Én görög vagyok.- Jelentette ki határozottan.
– És ha mondjuk egy másik görög, arról próbálna meggyőzni, hogy te nem is vagy görög, hanem mondjuk akháj?
– Ez kizárt dolog!- Rázta a fejét.- Mi már felnőttünk, mi mindannyian görögök vagyunk!

Sebők Mihály
http://erdely.ma
 
HIRDETÉS 
Erdély -, Székelyföld autós matrica kapható
 
Advertisements