szekely-bicskaBalázs Anti, ismertebb nevén a Bajuszkirály meséli, hogy valami vőfélykedésre kihívták a Dunán-túlra, s részt vett egy csíki orvos által faragott kopjafa avatáson is.

A cserefa gyökerét elég nagy átmérővel kivette a földből, a törzset kopjafa magasságban elvágta s ebből faragott egy millecentenáriumi emlékoszlopot. A gyökereket betonba foglalták, s úgy néz ki az egész, mintha onnan nőtt volna ki a kopja.

– Gyere – mondták a barátaim, a Székely Kör tagjai, s a helyi lap szerkesztői -,Komló bányásztelepülés, tele van székellyel, s valami összejövetelük van.

Elmentem. Becsődültünk az ötszáz férőhelyes bányászklubba. Mi, a jámborlelkű székelyek tömege. Tisztességesen megtelt a félezer embert is befogadó terem. Minden székely volt, meglepetésemre székelyruhás lányok és legények szolgáltak fel. Kürtőskalácsot s köményes pálinkát. Egészen otthonosan éreztem magamat. Mások is.

A méltóságosabbb személyek között ültem, s egy adott pillanatban el kezdtek ösztökélni, hogy egyedül te vagy ebben a teremben, aki most jöttél Székelyföldről, s mondjál valamit ezeknek a hazulról elcsángált székelyeknek.

Én tudok mondani ötszáz embernek is, azzal nincs baj, gondoltam magamban, de így, kapásból, hírtelen? Mi legyen a ravaszság abban, amit mondok, mert anélkül nincs értelme.

– Rendben, fiúk, – mondom hangosan, s kiléptem az ötszáz ember elé. Volt mikrofon s minden a nyavalya. Zajongtak, beszélgettek.

Elnézést kértem azoktól, akiket esetleg untatnék, amíg itt a mikrofon előtt zelegorkodom, de én vagyok az egyedüli, aki éppen most, frissében jöttem Székelyföldről, s máris becseppentem ebbe a kedves társaságba. Nemsokára vissza is fogok menni. Az itteni barátaim kértek, hogy mondanék valamit ennek a nagyszámú, tisztes közösségnek. Hát megpróbálom. De nem készültem, s emiatt kölcsön kell kérnem Kányádi Sándor egyik költeményét. A verset gyermekeknek írta, de a felnőttek is okulhatnak belőle.

És mondtam a verset:

Kányádi Sándor: Elszálltak.

Fölszálltak a csókák, / elszálltak a varjak, / az öreg toronyról / hét határba tartnak. // Egy, csak egy maradt itt, / az az egy is hallgat, / sütheti a nap és, / verheti a harmat // El nem mozdul, mintha / odafagyott volna, / azt se tudjuk, vajon / varjú-e vagy csóka? // Hiába vallatják / a verebek- hallgat, / némán ül hírnöke / annyi zivatarnak. //Noszogatják, küldik: / hussanj te is, menj ki / zsíros barázdából / eleséget szedni. // Megszólalt harmadnap, / de csak annyit mondott: / csiricsári népre / nem hagyom a tornyot.

Hírtelen olyan csend lett a teremben, amilyent csak ötszáz ember tud összehallgatni.

– Ennyi lett volna a mondanivalóm – toldottam hozzá a vershez.

Óriási tapsvihar keletkezett. Megköszöntem, s elmondtam, hogy az itteni székelyekben is van azért lélek, nem felejtették el, hogy ők kik… Vagy, kit tudhatja, Lehet, hogy a teremben csak egy-kettő, ha akad.

Erre felháborodtak: Székelyek vagyunk!

– Az-e? – kérdeztem. – Én ezt kétleném. S ha ezzel nem zavarnék, le is tudnám vizsgáztatni önöket, hogy van-e itt székely.

Úgy néztek rám, mint, aki meghibbant.

– Na, mi az a vizsga? – kiáltott valaki.

Belenyúltam a zsebembe, s elévettem ezt a bicskát. Akkor még nem volt így elfenve az éle. Ez tíz esztendővel ezelőtt volt. Kinyitottam a bicskát, s felmutattam: tetszenek-e látni?

– Igen.

Szarvasagancs nyelű bicska. Székely személyazonossági. Akinek ilyen, vagy ehhez hasonló van a zsebében, jöjjön, s tegye ide az enyém mellé!

És jött egyetlen egy ember, egy idős bácsi. S azt mondta: nekem van, de nem merem idetenni, mert az enyém csak egy békanyúzó szerszám a magáé mellett.

Odatettem a bácsi bicskáját az enyém mellé.

– Na – mondom – akkor a vizsgát megtartottuk.

Becsuktam a bicskát, s visszamentem a főasztalhoz.

– Na – azt mondják – te jól megcsesztél minket ezzel a Kányádi verssel. De még jobban a bicskával.

Rögtön rendeltek egy rakás bicskát, vittem is, nem tudom hányat.

Rég volt. Most tíz éve.

>>> S z é k e ly   b u l e t i n   i g é n y e l h e t ő <<<

Sylvester Lajos
Reklámok