4477012A több évszázada egymás mellett élő Lengyelország és Litvánia közti politikai és nemzetiségi ellentétek a két világháború közti területrendezések során mérgesedtek el igazán, most azonban újabb viszály oka a kisebbségi oktatás, a kétnyelvű utcanévtáblák betiltása és a lengyel nyelv használatának korlátozása Litvániában. Magától értetődik a magyar-román párhuzam felállítása, de legalább annyi a különbség, mint a hasonlóság.

„Lengyel, litván nem jóbarát?” – egy lengyel újságcikk címe volt ez két éve, a magyar-lengyel barátságról szóló ismert mondást kiforgatva: „… nie bratanki”. Idén júniusban pedig az Európai Bizottság költségvetési biztosából lett litván köztársasági elnök, Dalia Grybauskaite mondta, hogy szünetet kell tartani a két szomszéd ország kapcsolataiban, mert bizonyos problémákat egyelőre úgysem lehet megoldani, főleg nem a balti államban októberre előre hozott választások előtt. Hiába él már húsz éve független demokráciaként egymás mellett a két ország, több évszázad – és főleg az 1918-1939 közti időszak – ellentétei a jelek szerint még soká nem tűnnek el.

Magyar szemmel nézve mindezt nehéz szabadulni a magyar-román párhuzamoktól. A mintegy 215 000 litvániai lengyel Litvánia lakosságának 6,5%-át adja, és nekik is van „Székelyföldjük”: a Salcininkai (lengyelül Soleczniki) székhelyű körzetben az ott élők 80%-a lengyel, a főváros környéki vilniusi (wilnoi) körzetben 63% (ezekben természetesen az önkormányzati többség is lengyel, közülük kerülnek ki a polgármesterek), és magában a fővárosban is 20%. Lengyelországban viszont mindössze 6000 litván él, egyedül a határszéli Punsk (litvánul Punskas) városkában és a környező községekben vannak 80%-os többségben, a járási székhely, Sejny (Seinai) lakosságának pedig egyötödét adják. Ugyanakkor lényeges különbség, hogy az ottani vitákban egy 38 milliós és egy 3,5 milliós ország áll egymással szemben. A szocialista Dariusz Rosati volt lengyel külügyminiszter emlékeztette is honfitársait: mi is féltünk a sokkal nagyobb szomszéd dominanciájától, tehát értsük meg most a kicsi szomszédot.

Miután Nagy Lajos királyunk lengyel trónra ültetett lányát, a később szentté avatott Hedviget 1386-ban hozzáadták a pogány litván nagyfejedelemhez, magyaros nevén Jagelló Ulászlóhoz, aki ennek fejében népével együtt megkeresztelkedett, csaknem kétszáz évig perszonálunióban, majd 1569-től közös államalakulatban élt a két nép. Ez a Rzeczpospolita szervezetében egy kicsit a kiegyezés utáni Osztrák-Magyar Monarchiához hasonlított. Aztán jött Lengyelország XVIII. század végi felosztása az orosz, a porosz (majd német) és az osztrák birodalom között, és amikor 1918-ban e birodalmak szétestek, a függetlenségüket frissen visszaszerzett lengyelek közül sokan nem tudták felfogni, miért akarnak az időközben nemzeti öntudatra ébredt litvánok önálló államot. Hiszen a lengyelek többsége számára Litvánia földrajzi név volt, az ő országuk egyik része, sok kiválóságnak – így Pilsudski marsallnak, a lengyel függetlenség atyjának – szeretett szűkebb hazája, és eközben mellékesnek tartották, hogy ott a parasztok meg egyes rajongó értelmiségiek valami furcsa idegen nyelvet beszélnek.

A független Litvánia ennek ellenére létrejött, de a fővárosának szánt Vilniust/Wilnót (amely kétségtelenül inkább lengyel város volt akkor) a lengyelek elfoglalták, és a két állam viszonya a két világháború közti időszakban kifejezetten ellenséges volt. Litvániát 1940-ben erőszakkal a Szovjetunióhoz csatolták – és 50 évig ott is maradt, eltekintve a világháború alatti három éves német megszállástól -, de ezt röviddel megelőzően a szovjetek az újra felosztott Lengyelországból átadták Litvániának az általa igényelt, jelentős részben lengyelek lakta területeket. Ezek a II. világháború után is szovjet kézben maradtak, és az 1991-től független Litván Köztársaság határai sem változtak a szovjet korszakhoz képest. Bár a háború után sok lengyel elmenekült, a korábban idézett számok mutatják, hogy azért maradtak is. És a korábbi domináns nemzet tagjaiból elnyomott kisebbséggé váltak. Itt megint nehéz nem a magyar-román párhuzamra gondolni: ha a lengyel földesúr 100 éve megalázta a litván parasztot, vagy a lengyel értelmiségi lekezelően bánt a tanult litvánnal, most az utóbbiak dédunokája háromszor veri ezt le az előbbiek dédunokáján.

Ebből adódnak az olyan konfliktusok, hogy a litván Legfelső Közigazgatási Bíróság betiltotta a kétnyelvű helység- és utcanévtáblákat, és most a lengyel polgármestereknek kell leszedetniük ezeket súlyos bírság terhe mellett (ahol a „Szeretem Litvániát” nevű nacionalista szervezet ifjú aktivistái nem verték még le), még ott is litván táblát téve a helyükre, ahol jóformán alig él litván. Az Állami Nyelvfelügyelet ellenőriz – ilyen szerv is van. Volt, amikor meg akarták tiltani, hogy a lengyel anyanyelvű önkormányzati tisztviselő a lengyel anyanyelvű állampolgárokkal lengyelül beszéljen a hivatalban. Technikai nehézségekre hivatkozva nem engedik, hogy a lengyelek saját helyesírásuk szerint írhassák – és írathassák be dokumentumaikba – a nevüket, és erre még az Európai Emberi Jogi Bíróság is azt mondta, hogy nem ellentétes az Unió elveivel, „hacsak nem okoz súlyos kellemetlenséget”. Az e témában közismerten érzéketlen strasbourgiak szerint tehát az önmagában nem súlyos kellemetlenség, ha valaki nem használhatja az igazi nevét. Nem tudom, a lengyelül egyébként jól beszélő Dalia Grybauskaite (ejtsd: gribauszkajte) elnök asszony mit szólna, ha Grzybowska (ejtsd: gzsibovszka) néven kellene bemutatkoznia és aláírnia, az ő neve ugyanis így hangzik és így írandó lengyelesen.

Külön viszály tárgya a kisebbségi oktatás. Az államfő tavaly a lengyelek, oroszok és más nemzetiségek tiltakozása ellenére aláírta az oktatási törvénymódosítást, amely szerint a litván történelmet és földrajzot, valamint a hazafias nevelés nevű tárgyat a lengyel és más tannyelvű iskolákban is litvánul kell tanítani, és néhány év átmenet után a nem litván tannyelvű iskolákban ugyanolyan érettségi követelményeknek kell megfelelni litván nyelvből, mint az anyanyelvű tanulóknak. Ráadásul szervezeti egyszerűsítés címén a ma mintegy 120 lengyel iskola felét bezárják, főleg a kisebb településeken. A litvánok szerint tűrhetetlen, hogy a kisebbségi állampolgárok 40%-a nem beszéli az államnyelvet – a lengyel szervezetek szerint ez az állítás nem igaz. Az pedig még kevésbé, hogy ők valójában nem is lengyelek – milyen ismerős érv! -, hanem ellengyelesített litvánok, akikben fel kell ébreszteni az őseikben elfojtott igazi nemzettudatot.

1944878Van vita az energetika terén is, mert a lengyelek kiszálltak a 2009-ben bezárt szovjet rendszerű atomerőmű (Ignalina) helyett építendő újnak az öt milliárd eurós beruházásából, amelyben a japán Hitachi a főszereplő. Igaz, egy 560 kilométer hosszú földgázvezetékről sikerült megállapodni. A lengyel légierő arra panaszkodik, hogy bár 2004 óta a NATO keretében ők látják el a balti ország légvédelmét, Litvánia minden szállásért, üzemanyagfelvételért és egyébért számlát küld, nem hajlandó kivenni a részét önnön védelméből, mert úgy véli, hogy ez a NATO-megállapodás alapján neki jár, és abból nem következik, hogy ne fizettethetné meg a területén igénybe vett szolgáltatásokat. Ez utóbbival függhetett össze, hogy idén áprilisban a litván elnök elutasította Bronislaw Komorowski lengyel államfő meghívását a NATO-csúcs előtti egyeztetésre, majd egy amerikai litván emigráns szervezetben arról beszélt, hogy Varsó az oroszokat favorizálja Litvániával szemben.

A politikusok viszálykodását persze azonnal megérzik a kisemberek. A Gazeta Wyborcza tavalyi riportja szerint az Eisiskes (lengyelül Ejszyszki) nevű litvániai faluban, ahol a lakosság 93%-a lengyel, néhány litván elkezdte őket „szarlengyeleknek”, ötödik hadoszlopnak, az óvodájukat pedig Hitlerjugendet nevelő intézménynek nevezni. Eközben a határ túloldalán, Punskban több helyen leverték az ott megengedett kétnyelvű táblákat, vagy lengyel nemzeti színekkel mázolták le a litván elnevezést. Félünk – mondta ezután a lengyelországi litvánok szervezetének vezetője, civilben egy litván tannyelvű középiskola igazgatója, és hozzátette: a járási székhelyen, Sejnyben, ahol minden ötödik ember litván, időnként rájuk szólnak, hogy beszéljenek lengyelül. Mellesleg a lengyelországi kisebbségi iskolákban nagyjából úgy oszlik meg az anyanyelven és az államnyelven oktatott tárgyak aránya, mint ami ellen a litvániai lengyelek tiltakoznak, bár az eltérő létszámok miatt a párhuzammal óvatosan kell bánni. És az is tény, hogy noha Lengyelországban szabad saját anyanyelvi helyesírással használni a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok nevét, kevesen élnek ezzel. A litván nemzetiségi szövetség vezetője Olgierd Wojciechowski néven nyilatkozik, pedig litvánul Algirdas Vojcechovskis lenne a neve. Azt mondja: sok lenne a macera a névátíratással, a lengyel hivatalok szövegszerkesztői nem ismerik a litván mellékjeles betűket (ahogy a litvánokéi sem a lengyel jeleket), meg aztán egy névváltoztatás tartós dolog, és ki tudja, milyen idők jöhetnek még. Amiben viszont megegyeznek a határ két oldalán: az anyaországiaknak fogalmuk sincs semmiről, a Litvániába átmenő punskiakat rendszeresen „lelengyelezik”, a Varsóban vagy Krakkóban járó litvániai lengyeleket pedig „lelitvánozzák”, és csodálkoznak, hogy honnan tudnak litvánul/lengyelül.

A nagypolitika szereplői ritkán találkoznak azokkal a hétköznapi emberekkel, akik a riportereknek ilyen élményekről számolnak be. Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter azt mondja: bármely pillanatban kész a kapcsolatok újraindítására (reset), de a litvánok tartsák be, amit húsz éve a jószomszédi együttműködési szerződésben vállaltak. Grybauskaite litván elnök válasza: a lengyelek ne kössék feltételekhez az együttműködést. Aztán július 18-án Varsóban járt Andrius Kubilius litván miniszterelnök, és azt mondta: nem lehet belpolitikai indíttatásból, érzelmi alapon alakítani a két ország kapcsolatát, vissza kell térni a racionálisabb hangnemhez. Most itt tartanak.

Domhány András
http://www.komment.hu

HIRDETÉS
Tegyük közösen láthatóvá Székelyföldet!
Reklámok