Talán nincs szebb pillanat egy nemzet életében, mint mikor közösen küzd, közösen áll ki egy nemes ügyért – ilyen volt a múlt hét vasárnapi marosvásárhelyi Székely Szabadság Napja elnevezésű tüntetés is, melyen harmincezren vettek részt. De nincs szomorúbb pillanat annál sem, mikor azzal szembesülünk: a „sajátjaink” miatt tartunk ott, ahol.

292703_474462019253060_663044675_n

Mindig érdekes következtetésre lehet jutni abból, ha egy eseményt utólag, a többé-kevésbé érintettek szemszögéből értékelünk. Ezért a múlt heti tüntetés után elolvastam a különböző cikkekhez írt kommentárokat, majd, miután néhány helyen nem hittem a szememnek, a valamikor Erdélyben élt ismerőseimhez fordultam. Arra voltam kíváncsi, mit gondolnak a tüntetésről, az ellentüntetőkről, és csak úgy: milyen érzések vannak bennük egy ilyen felemelő esemény után. A minden magyar embernek jóleső, szívmelengető válaszokat itt nem részletezném: e honlap kommentárjai között is sok ilyet olvashattunk külhoni magyar testvéreinktől.

Azonban beszélni kell azokról az elszármazott erdélyi „magyarokról” is, akik egészen más álláspontra jutottak. Ugyanis igen gyakori vélemény volt ez: könnyű innen elképzelni, hogy ezzel segítünk a székelyeknek, valójában ártunk nekik a „hőzöngésünkkel”, nekik nem kell az, hogy magyarországi magyarok “nagymagyarkodjanak”. De más is elhangzott: meg kell érteni az ellentüntetőket is, ők is emberek. Majd szenvedélyes monológ következett arról, hogy az 1990. márciusi magyarellenes pogromnak román áldozata is volt.

Sok szó esett mostanában Dél-Tirol autonómiájáról. Mivel az egyik történész ismerősöm e témából írta a diplomamunkáját, évekig beszéltünk erről. Hol politikusokat, hol jegyzőkönyveket idézett, a híres Autonómia Statútum korabeli változata mindig a táskájában lapult. Így most megkérdeztem őt is, mi a különbség az akkori dél-tiroli és a jelenlegi székelyföldi helyzet között. Ő azt válaszolta, hogy két nagy eltérés volt. Ausztria több mint két évtizedig harcolt a dél-tiroliak jogaiért, és ebből minden kormány – legyen az konzervatív vagy szociáldemokarata – kivette a részét, ahogy az anyaországi osztrákok körében is teljes konszenzus uralkodott ebben a kérdésben. A másik különbség pedig szerinte abban áll, hogy a dél-tiroli németajkúak egy percig sem tettek le céljaikról, így ott is teljes egyetértés volt az autonómia szükségességéről.

Ebből a nézőpontból pedig már egészen másképp fest a székely autonómia kérdése. Vagyis: a dél-tiroli osztrákok az autonómiáért folytatott harcuk során nem az olaszok lelkivilágát elemezték, nem azt hangoztatták, hogy az olaszokat is meg kell érteni, hanem kiálltak – önmagukért. E cél hajtotta őket, melyben tökéletesen helyt álltak, így a dél-tiroli osztrák kultúra ma is virágzik.

Csakhogy nálunk nem ez a helyzet. A románok sokszor bozgornak, vagyis hazátlannak nevezik az erdélyi magyarokat. Habár ez a jelző mélységesen sértő az egész magyarságra, megjegyezhetjük: ez a megállapítás tökéletesen illik azokra a „magyarokra”, akik lépten-nyomon elárulják a saját nemzettestvéreiket, hol a román érdekek szolgálatával, hol pedig a magyar nemzeti törekvések lesajnálásával és köpködésével.

Igazi bozgorok ők: hazátlanok, mert számukra nem a magyarság az első, de románként is hazátlanok, mert azok sosem fogadnának ilyen elemeket a köreikbe. A székelység autonómiájáért kiálló magyarok a nemzetünk legértékesebb tagjai, akik napjainkban is a magyarság fényét, erejét és dicsőségét növelik. Ellentétben a hazai és határon túli bozgorok a magyarság elárulói, akik holmi személyes előrejutás érdekében a saját nemzetüket is megtapossák.

Így ha a dél-tiroli példa nyomán azt szeretnénk, hogy székely testvéreinknek valamikor autonómiája legyen, először a saját bozgorjainkat kell legyőzni. „Mert erősebb a baltánál a fa/ s a vérző csonkból virradó tavaszra/ új erdő sarjad győzedelmesen”. (Wass Albert)

http://kuruc.info

HIRDETÉS:
Advertisements