A határon túliak választójogáról

Lalineamagyar-magyarhatárlekezelessavval

A határon túli magyarok választójogáról racionális vitát folytatni nem egyszerű, mivel a téma boncolgatása erősen érzelemvezéreltté, mondhatni hitkérdéssé vált. Egy hívő és egy ateista közötti eszmecsere Isten létezéséről pedig meglehetősen meddő, ugyanis egy hívő számára a nem hívő által felsorolt, Isten létét úgymond tudományosan “falszfikáló” minden egyes tény pusztán falra hányt borsó, hiszen a hitet észérvekkel nem lehet cáfolni. (Most abba végképp ne menjünk bele, hogy komoly természettudósok között is nem kevés a mélyen vallásos hívő.)

Hál’ istennek a csendes többség azért kellő empátiával kezeli a határon túliak kettős állampolgárságáról és választójogáról szóló kérdést (ha másért nem, hát azért, mert szinte mindenkinek van határon túli rokona, barátja, kollégája, ismerőse), még abban az esetben is, ha nem igazán érti, hogy mi a fészkes fenének is kell ezeknek az embereknek a magyar állampolgárság és pláne a választójog.

Viszont aki semmiféle kötődést, vagy legalább szolidaritást nem érez a határon túli nemzettársaink iránt, az a határon túliaknak biztosított jogokat, különösen a választójogot jobb esetben közönyösen tudomásul veszi, rosszabbik esetben azonban habzó szájjal ágál ellene. A saját jogainak csorbításaként éli meg, hogy a külhoniak is “belepofázhatnak” a magyarországi politikába és mindegyiküket egy szálig fideszbérenc, jobboldali szavazónak tartja, akiket Orbán megvett kilóra, hogy hosszútávra bebetonozza a hatalmát.

Ideje a tévhiteket eloszlatni:

1. Nem minden határon túli magyar jobboldali érzelmű és Fidesz-, vagy Jobbik-szavazó.

Bár kétségkívül túlreprezentáltak, amire a 2004 decemberi, kettős állampolgárságról kiírt népszavazáskor ráerősített az MSZP többségű Gyurcsány-kormány propagandája és ami még szomorúbb, a(z állítólag) liberális SZDSZ ellenkampánya pecsételte meg a népszavazás sorsát. Tisztelet a kivételnek, azon maroknyi korabeli SZDSZ-esnek, akik felvállalták a nemzeti szolidaritást, és nem feledték a nyolcvanas évek második feléig fennálló szabadságdeficites állapotot a kommunista Magyarországon, a világútlevél fájó hiányát. Ugyanis a kétezres évek közepén, az akkoriban az EU részéről vízumkényszer-sújtotta Szerbiában és Ukrajnában még nem pusztán szimbolikus gesztusnak számított a magyar állampolgárság a vajdasági és a kárpátaljai magyarok számára, hanem a drága vízumért a megalázó, olykor több mint fél napig tartó sorban állástól is megszabadította volna nemzettársainkat.

A fentebb taglalt konkrét sérelemtől függetlenül valószínűleg a határon túliak között mindig is több a nemzeti érzelmű, azaz jellemzően jobboldali szavazó, hiszen a nemzeti megmaradásnak igazán kisebbségben nagy a tétje. Másrészt a fővárosban és az ipari-kulturális központként funkcionáló nagyvárosokban jellemzően a baloldal erősebb, így nem borul az egyensúly. Bár mindez az új választójogi törvénnyel változhat, de mindebben elenyészik a határon túliak szerepe.

De ami még fontosabb érv az aggodalmak eloszlatására, az alábbi, második pont:

2. A hosszútávú jobboldali kormányzást nem a határon túli magyaroknak adott választójog betonozza be.

Már ha bármi is bebetonozza, mert ha a választók megcsömörlenek, akkor így is, úgy is leváltják a jobboldali kormányt. Még ott is, ahol olyan érdemeket tulajdonítanak neki, amilyenekről a Fidesz álmodni sem mer. Hisz elég nagy szó, ha egy ország a függetlenségét valamely párt tevékenységének köszönhetően vívhatta ki és őrizhette meg egy győztes háborúban. De még ilyen körülmények között is el lehet bukni. Példa erre a legutóbbi horvát parlamenti választás, melyet a jobboldali HDZ elveszített és a baloldali SDP-vezette Kukuriku-koalíció nyert meg. De megemlíthetjük a II. világháborúban Nagy-Britanniát a náci német igától megmentő Churchill konzervatív pártjának bukását, ezzel együtt a baloldali Munkáspárt győzelmét is, közvetlenül a győztes világháború után.

Magyarországon a legújabb választójogi rendszerrel, a (belföldi) választókörzetekátszabásával sokkal inkább megőrizhető a jelenlegi kormánypárti fölény (ismétlem, ehhez színvonalas kormányzás is szükségeltetik), ugyanis a határon túliaktól botorság túlságosan aktív választási részvételt várni.

Íme, a tavaly év végi horvát választásokon a határon túli horvát választópolgárok részvételi statisztikája:

411 578 regisztrált határon túli szavazó rendelkezik horvátországi választójoggal. (Ennyi a nyilvántartásba vett, potenciális választó, nem az összes határon túli horvátról van szó!) Magyarországgal lélekszámarányosan összevetve ez geci nagy szám, hiszen Horvátország lakossága alig több négymillió-kétszázezer főnél. Csak Boszniában mintegy 264 ezer, a horvát parlamenti választásokon szavazati joggal rendelkező választópolgárt tartanak nyilván.

Magyarországon több mint kétszer, sőt közel két és félszer annyian laknak, mint ahányan Horvátországban. A határon túli magyar nemzetiségűek a csecsemőkkel (és a többi választójoggal nem rendelkező kiskorúval) együtt kb. kétmillió-négyszázezren vannak. Annak idején a magyar igazolványt kb. 920 ezren váltották ki. Ebben már a választójoggal nem rendelkező kiskorúak is szerepelnek, a kettős állampolgárságot még távolról sem igényelték ennyien. A két ország lélekszámának arányait figyelembe véve a regisztrált határon túli választójogosultak esetében jó, ha mi magyarok a horvát viszonyszám felét elérjük, és ez meglehetősen optimista becslés.

És vajon hány határon túli horvát élt a választójogával? Elenyészően kevés, mindössze az arra jogosultak 2-3%-a! A horvát diaszpóra tagjai immár hagyományosan két napon át szavazhattak és mindig az első napon az erősebb a részvétel. Nos, az első napon a több mint négyszázezerből mindösszesen 9342 fő szavazott. Még a politikailag legaktívabb, boszniai horvát diaszpórában (pontosabban főképp a hercegovinaiban) is csupán 5643-an a 264 ezerből. Szerbiában pedig a kétnapos szavazás első napján délután ötig mindössze 264 (nem ezer, darab) választópolgár adta le voksát, a kerekítve 35 ezer főnyi regisztrált szerbiai szavazásra jogosult horvátból.

Összegezve: körülbelül olyan kiélezetten szoros választási eredmény esetén válnának a harárontúli szavazók voksai sorsdöntővé, mint az USA-ban George W. Bush első választási győzelmekor, amikor néhány floridai választókörzetben nem győzték újraszámolni a voksokat.

3. Ha alig élnek vele, akkor minek nekik a választójog?

Szerintem azért, hogy érezzék: ők is a határon belüliekkel azonosan kezelt nemzettársaink. Az igazán üdvözítőnek azt tartanám, ha a jelenlegi Magyarország határait övező gyűrű – ahol többé-kevésbé tömbben él a magyar kisebbség – a magyar nemzeti élettér szerves részét képezné. Határon túli és “belüli” magyarok olyan természetességgel vállalnának munkát, tanulnának például Szabadkán, Dunaszerdahelyen, Nagyváradon, avagy házasodnának odavalósival stb., mint mondjuk Kecskeméten, Szegeden vagy Pesten.

Persze jól tudom, a tízmillió virilista országában a fentebbi érvelésem édeskevés. Ezért próbálom tovább szűkíteni a külhoniak (vélt) privilégiumait, hogy még inkább elfogadottabbá válhassanak. Íme egy tipikus külhoni szavazójog elleni érv:

“Ne pofázzanak bele a mi dolgunkba, mi sem szavazunk Szerbiában, Szlovákiában, Romániában stb. Fizessenek itt adót, lakjanak itt, legyenek hadkötelesek itt, és akkor szavazzanak.”

“lakjanak itt” elvnek rengeteg belhoni magyar sem felel meg. A nehéz magyarországi gazdasági helyzetre tekintettel nem kizárt, hogy egyre többen vendégmunkáskodnak külföldön. Emellett nem kevés a külföldön tanuló, választójoggal rendelkező egyetemisták, főiskolások száma. Ezek a “belhoni külhoniak” jó esetben évente kétszer, a nyári szabadságukkor és karácsonykor látogatnak haza pár napra, a politikailag aktívak esetleg négyévente hazaugranak szavazni. Magyarországi lakhelyüket formálisan mégsem szüntették meg, tehát szavazhatnak és az ő szavazatukkal kapcsolatban még nem hallottam felhördülést. Ellenkezőleg: “Igen, de ők bármikor visszaköltözhetnek Magyarországra! Ezért joguk van beleszólni, hogy milyen ország várja őket!” Ezzel a logikával élve egy külhoni magyarnak is alakulhat úgy az élete, hogy rövidebb-hosszabb időre, vagy akár egy életre áttelepül az anyaországba. Akkor ő miért ne szavazhatna?

Fizessenek itt adót. Oké, amikor itt vannak, akkor tegyék azt. Mi több, ha súlyosan megszegik a magyarországi adófizetési kötelezettségüket, a külhoni magyarok veszíthessék el elsősorban a választójogukat és különösen súlyos esetben a könnyített eljárásban megszerzett állampolgárságukat is. Ez már önmagában jelentősebb szankció, mint a belhoni magyaroknak előírt, akik a választójogukat csak akkor veszíthetik el, ha a közügyektől jogerősen eltiltják őket, magyar állampolgárságukat pedig soha. Ezzel kapcsolatban a tipikus ellenérv, hogy nem tehető különbség állampolgár és állampolgár között. Rengeteg országban márpedig különbséget tesznek. Nagy-Britanniában például tucatnyi jogcímen szerezhetnek a Brit Nemzetközösség vagy valamilyen harmadik ország polgárai különböző jogosultságokkal és kötelezettséggel bíró állampolgárságot. A hatályos magyar szabályozás is különbséget tesz, például a választójogban. A határon túliak csak pártlistára szavazhatnak, bár még képlékeny mindez. Nem kizárt, hogy egyéni képviselőket is választhatnak. Szerintem speciel pont fordítva lenne jobb, vagyis hogy a határon túliak a saját egyéni képviselőikre szavazzanak, de ne vesszünk el az aktuálpolitikai, kicsinyes részletekbe. Viszont a lentebb hivatkozott Széky János kritikájában jogosan fejezi ki kétségét, ha a határontúliak a belföldiekhez képest aránytalanul kevés szavazattal választhatnak képviselőt.

Legyenek hadkötelesek. (Ezt az Élet és Irodalom publicistája, Széky János vetette fel.) Rendben. A hadkötelezettség kérdése manapság hál’ istennek nagyjából egy katasztrófa idején elvárt helytállásra redukálódik. Ha kiönt egy folyó, akkor jöjjenek a hadköteles legények és leányzók a gátra. Noha én nem emlékszem arra, hogy a rendszerváltás óta bármikor is általános mozgósításra került volna sor, persze ez elméletileg nem zárja ki egy nagyméretű katasztrófa jövőbeni lehetőségét, amely miatt már kötelező jelleggel meg kellene jelennie minden hadra és közmunkára fogható férfinak és nőnek. (Nem elírás, a kétezres évek elején egy ismerősöm lánya kapott behívót.) Ha lesz egy ekkora árvíz, a hadköteles határon túli is kapja meg az útiköltségét és a napidíját, és jelentkezzen a legközelebbi magyarországi laktanyában. (Elviekben persze egy ennél sötétebb forgatókönyv is megvalósulhat, bármennyire sem kívánjuk, lentebb ennek a kezelését is vázolom. És nyilván, aki nem kér a hadkötelezettségből, mondhasson le a felvett magyar állampolgárságáról a hadkötelesség kiterjesztését követő mondjuk 30 napon belül.)

Mindezt természetesen le kellene nyomni a szomszédos államok torkán is. Már csak azért is, hogy senkit se rúgjanak ki a munkahelyéről, ha eleget tesz a magyar állampolgársága szerinti hadkötelezettségének, és ezért nem tud bemenni melózni. Próbáljuk meg elérni, hogy azt szavatoljuk: a külhoni magyar hadkötelest Magyarország ne mobilizálja azon ország elleni esetleges konfliktusban, amelyik államban az illető él. Ha ez nem elég az adott országnak, akkor pedig azt, hogy csak békében, polgári célra legyen mozgósítható egy külhoni hadköteles.

Elfogtunk egy levelet 2013-ból, a határon túli hadkötelezettség (HTHK) bevezetésének évéből:

Kedves szlovák, ukrán, román, szerb, horvát, szlovén és osztrákpolitikustársaim!

Mi magyarok már közel száz éve, hogy Trianont megszívtuk, ti pedig a mi kontónkra gyarapodtatok. Joggal gondolnátok, hogy mintegy öröm az ürömben, örülünk annak, hogy megcsonkított országunkban legalább nincs nemzetiségi probléma, a szinte homogén magyar nemzet Magyarországon belül összefog és pártszimpátiától függetlenül kiáll a határon túl rekedt nemzettársainkért.

Egy túrót! Magyar magyarnak farkasa. A hadkötelezettség nem azért kell, hogy ellenetek fordítsuk a nálatok kisebbségben élő magyarokat, hanem hogy a saját, jogaikat féltő belmagyarjainkat le tudjuk csillapítani azzal, hogy a határon túliak is ugyanúgy legyenek hadkötelesek, mint a belhoni magyarok.

Leköteleztek, ha megértitek érveimet.

Kollegiális üdvözlettel:

Kövér Laci,

A Magyar Országgyűlés elnöke

***

Persze lehet, hogy sokaknak még ez sem elég. Azzal kezdtem, hogy mindez elsősorban hitkérdés. A nemzethez tartozás érzésének evolúciós magyarázata a legkorábbi, egy közösségben élő embercsoporthoz, a hordához tartozásra vezethető vissza. A XIX. század közepén, a modern nemzetállamok megszületésekor a romantikus eszme által áthatott, legszebb nacionalizmusok korában bontakozott ki a nemzethez tartozás fennkölt eszméje a mai napig is érvényes formájában. (A nacionalizmus álláspontom szerint pozitív töltetű ideológia és egyben érzelem. Nem tévesztendő össze a xenofóbiával, sovinizmussal, irredentizmussal. Saját nemzetem szeretete nem jelenti azt, hogy nem tisztelem a más nemzethez tartozókat, és akkor a kettős-, ill. többes identitástudatról még nem is beszéltem.) Amikor egy adott nemzethez tartozás elsősorban hit- és nem vérségi kérdés volt. Így vált a magyar politikai nemzet legnagyobb költőjévé a Petrovics vezetéknéven született Petőfi, akinek apja származását tekintve szerb, illetve az újabb kutatások szerint szlovák, ám magyar érzelmű mészárosmester volt.

A nemzethez tartozás fennkölt érzése mégsem egy vegytiszta, természettudományosan levezethető képlet. Elfogadom, hogy sokaknak semmit sem jelent a magyarsága, semmiféle sorsközösséget nem vállal a határon túliakkal.

“Mi közöm hozzájuk? Lassan száz éve, hogy elmozdultak a határok, ezt egyszer és mindenkorra be kellene látni. Ők ott élnek, mi itt. Ők is magyarok? Kit érdekel? Nemsoká beolvadnak az ottani többségbe, így megy ez!”

Hallani (és főleg egyes kommentezőktől olvasni, de ne feledjük el a névtelen kommentezés és az olykor gátlástalan trollkodás talán egyetlen pozitív hozadékát: az anonimitás őszintébbé tesz) ilyen és ehhez hasonló érvelést. Elfogadom, hogy valaki erről a kérdésről így vélekedik, de soha sem teszem magamévá ezt a gondolkodásmódot.

A nemzeti összetartozás fennkölt érzelme semmivel sem kevésbé irracionális, mint mondjuk a szerelem.

“Miféle szerelem? Egy kis illékony kémia, kilencven százalék súrlódás, tíz százalék érzelem és más semmi. Egy férfi és egy nő gazdasági életközössége a lényeg, minden más rózsaszín fantazmagória.”

Sokan biztos valami ilyesmit gondolnak a szerelemről, még sem hangoztatják úgy, mint mások a határon túli magyarok iránt táplált közönyüket, avagy neadj’isten ellenszenvüket.

A közönyön túli ellendrukkereket megnyugtatom, hogy mint fentebb kifejtettem, nincs értelme a határon túliak ellen irányuló rövidlátó és kisstílű érzelmek táplálásának, mert nem ezen múlik sem az életük, sem a pénzük, de még a következő országgyűlési választások végeredménye sem.

Nem kizárt, hogy mindezek ellenére nem tudom meggyőzni őket, de azért próbálják meg belátni, hogy Magyarország trianoni megcsonkítása meglehetően rendhagyó történet és csöppet sem vidám. A határok fellazításával, a magyarországi kötelékek erősítésével tudjuk a történelmi okok miatt és önhibájukon kívül a határon kívül rekedtek leszármazottainak asszimilációját meggátolni, vagy legalábbis lelassítani.

Hogy mindezt pillanatnyilag Orbánék megpróbálják a maguk javára fordítani? Csepp a tengerben, szóra sem érdemes, lásd fentebb, nem ezen fog múlni a választási sikerük, avagy kudarcuk. Kétszáz év múlva csak néhány szaktörténész fogja tudni, hogy ki volt Orbán, Gyurcsány, Vona vagy Schiffer.

De hogy Kassán, Marosvásárhelyen Ungváron és Szabadkán élnek-e magyarok, azt nem lesz nehéz kideríteni, csupán oda kell utazni.

http://srbija.blog.hu

HIRDETÉS:

Reklámok