A minap bukkantunk az alábbi, csúsztatásokkal teletűzdelt, aljas írásra. S bár értelemszerűen nem értünk egyet az itt olvasottakkal még is úgy döntöttünk, hogy itt az EME oldalán is leközöljük; elsősorban azért mert szeretnénk, ha egy értelmes civilizált vitát sikerülne kiprovokálnunk az olvasóinkból, mely végén ki tudja talán közösen sikerül megcáfolnunk a lentebb leírtakat:

Az RMDSZ hétvégi (május végi – a szerk.) kongresszusán olyan magától értetődő természetességgel énekelték el a magyar után a székely himnuszt, mint amilyen magától értetődő módon terített az első szónok, Csíkszereda polgármestere tíz perccel később egy székely zászlót a szónoki pulpitusra. Bevégeztetett.

Az alábbiakban nem borongani kívánok, csak rögzíteni: a magyar életnek abban a formában, ahogyan azt megismertük, vége. Jönnek az új barbárok, az új pogányok: a székelyek. És ha már jönnek, hamarosan uralkodni is fognak.

*

Mint ahogyan Erdélyben már most is uralkodnak. Bár az erdélyi magyarság alig 40 százalékát teszik ki, a székely autonómia körül forog minden az ottani politikában. Félreértés ne essék: az autonómia gondolatával nincs semmi baj – még az sem baj, ha korábban nem létezett (két dologra lehet historikusan hivatkozni: egyfelől a lófő székelyeknek adott jogosítványokra, másrészt a sztálinista Románia közigazgatási rendszerére). Az sem gond, hogy a székelyek önképük szerint ma már nem magyarok, hanem a magyarral hagyományosan barátságos viszonyt ápoló ősi nép (Csaba királyfi, tudod). Azon meg végképp nem akadunk fenn, hogy az ilyen hirtelen született ősi identitásoknak megfelelően a székely panteonban lassan már mindenki helyet kap Dózsa Györgytől Puskás Tivadaron át Bölöni Lászlóig. Csak összehasonlításképpen: a hasonló baszk felsorolások Loyolai Szent Ignáctól Xabi Alonsóig, a katalánok meg Nahmanidésztől Carlos Puyolig terjednek; nyilván a posztmodern identitásképzés hagiográfiájának is megvannak a maga szabályai.

szekely

Autonómiája végtére is bárkinek lehet, aki megharcol érte – és ez így van rendjén. A kérdés inkább az: rendjén van-e az, hogy az autonómiaharc az egész nemzeti közösséget foglyul ejti.

Erdélyben ez történt, és ez fog történni hamarosan Magyarországon is. Erdélyben már nem számít az, hogy az ottani kétharmadnak (azaz a nem székelyeknek) időnként kifejezetten kellemetlen, de semmiképpen sem érdekei szerint való az, ha egy kolozsvári kézművesvásáron is kiteszik a székely zászlót. A kétharmad ugyanis a románok között él, jól-rosszul, száz éve vagy még régebben. Nem fél tőlük, de nem is akar harcolni velük. A kétharmad ahhoz van szokva, hogy a román boltos is egyre többször igyekszik beszélni magyarul (érdeke, ha azt akarja, hogy jól menjen az üzlet), és természetesen ő sem gondolja a nemzete ellen való dolognak, ha románul kell megszólalnia, érvényesülnie, karriert építenie. A kétharmad is elsiratja néha az ő kincses Kolozsvárját, aztán a Bulgakovból átmegy a Toulouse-ba, és véletlenül sem állítja, hogy a vineta ősi székely eledel. A kétharmad is vásárol székely terméket, ha ízletesnek találja. Ha nem, akkor a román nagymama (bunica) lekvárját fogja fogyasztani.

Az erdélyi magyar kétharmad azt tanulta és leginkább azt gyakorolja, hogy a sokszínűség jó, a tolerancia erdélyi erény, és van olyan, hogy a népek egymás mellett léteznek. Vagyunk mi, meg vagytok ti – az ők legfeljebb azok, akik Erdélyen kívül élnek (sokszor az “anyaországi” magyarokat is ideértve). A kétharmadban persze jobban fogyik a magyar, mert nem vétek az sem, ha román társat választ magának a szórványban élő ifjú.

*

Lehet, hogy az egyharmad székely is ezt tanulta valamikor, de már rég nem e szerint él. Számára a sokszínűség azt jelenti, hogy a csíkin kívül van még udvarhelyi és szentgyörgyi székely is. A tolerancia meg azt, hogy elsőre nem, csak másodikra vesszük elő a bicskát, ha nem szólnak szépen hozzánk. Az egymás mellett élés meg azt, hogy semmi baj nincs azzal, ha a román is megtanul magyarul. Vagyunk mi – meg vannak ők, azaz mindenki, aki nem mi, vagyis aki nem székely. Vannak a barátságos ők, tőlük lehet követelni: autonómiát, de üstöllést, különben nem vagy rendes erdélyi, nem vagy rendes magyar (székely amúgy sem lehetsz). És vannak az ellenséges ők, ontológiai értelemben mindenki, aki nem feltétlen híve a székelység emancipációjának, etnikai értelemben meg persze főként a románok.

Ezzel mindösszesen két probléma van. Egyrészt az, hogy bár nincs figyelemmel a többség érdekeire – nem is lehet, hiszen az erdélyi magyar többség, mint láttuk, legjobb esetben is a barátságos ők kategóriájába tartozik -, elvárja, hogy a többség őt képviselje. Kevésbé udvariasan fogalmazva: zsarolja a többséget. 400 ezer szavazatot vesztesz, ha nem azt mondod, amit mi akarunk. A többi 800 ezer meg legyen megértő, vagy költözzön a Székelyföldre. Legyen megértő, hiszen a tolerancia és a sokszínűség jegyében nőtt fel. Ez a klasszikus liberális paradoxon: hogyan bánik egy liberális a liberalizmus ellenségeivel – ha az ő fegyvereivel harcol, megszűnik liberális lenni. Ha a saját (liberális) fegyvereivel, akkor meg elveszíti a harcot.

A másik probléma a többségi norma, kultúra, életvilág eróziója. Hagyjuk már a nyafogást. Az a sikeres, aki céltudatosan tör céljai felé. A sokszínűség malasztja mállaszt. A gyengeség jele. Nem szót érteni kell, hanem érdeket érvényesíteni. Nem dialógus kell, hanem az, hogy húzzon el, akinek nem tetszik. A Bábel az zűrzavar – egy a tábor, egy a zászló, egy az érdek. Punktum.

Ezt az eróziót hívom új barbárságnak. Mert – mint az köztudott – a barbárok már anno sem a homousion és homoiusion distinkciójának finom következményein filóztak. Sem a negyedik, sem a huszadik században.

*

Coda, azaz befejezés, avagy apokaliptikus vízió. A dolog nem áll meg Erdély határain belül. Részben affinitások okán (Fidesz), részben az erdélyi többség által is osztott megalkuvások miatt (MSZP) a székelység ügye lassan a magyar belpolitika ügyévé válik. Nem kell mélyenszántó elemzőnek lenni ahhoz, hogy észrevegyük: a székely autonómiatörekvések politikájának szerkezete tökéletesen rímel a Fidesz kétharmados politikájának szerkezetére. És ahhoz sem kell különösebb éleslátás, hogy megállapítsuk: a mindenben a vélelmezett többségnek megfelelni akaró MSZP sem fog mást tenni, mint ezen autonómia-törekvéseket támogatni.

Ezen a ponton válhat valóra a jóslat. A magyar életnek, ahogyan eddig megismertük, minden bizonnyal befellegzett. A néhol kiteljesedő, gyakran veszélyeztetett, de legalább nyomaiban tovább élő, éppen az erdélyi Dávid Ferenctől megtanult sokszínűségnek vége – lehet. El fogunk székelyesedni mindahányan, Lajtán innen, Maroson túl.

Aradi Endre
http://magyarnarancs.hu
 
 
HIRDETÉS
Erdély-, Székelyföld autósmatricák kaphatók
Advertisements