Az egyszeri anyaországi turista határon túl gyakran találkozhat – hol lazán, viccesen, hol maró gúnnyal sziszegve – a “tápos” fogalmával. Ennek az Erdély-szerte jogosan közutálatnak örvendő embertípusnak a szakértő körülírására vállalkozott olvasónk, Ramius.

Az ötnapig Erdélyfanok többsége jómódú, laza, nyitott, de alapvetően buta ember. A határon túli ügyekre jóval okosabb, tájékozottabb emberek hívják fel a figyelmüket, de ez is csak akkor sikerülhet, ha náluk gazdagabb, “nagyobb” egyének mondják meg a frankót. Holmi nyárspolgárok magyarkodásaira nem figyelnek oda.

Erdély felfedezésének lehetősége új távlatokat nyit az ötnapig Erdélyfan beszűkült (többnyire városi) világában. “Odaát” majd ő lehet az a bizonyos messziről jött ember, a rócsild anyaországi magyar, aki kilóra megveszi Korondot, a szovátai pincérnek meg nagyvonalúan – úgy, hogy mindenki lássa – mesés borravalót ad. A helyi árusoktól mindent megvesz, a lekvártól kezdve a szalmakalapon és hűtőmágneseken át a (valójában Mezőkövesden szőtt, de erdélyi kézimunkaként eladott) székely ingekig. A lényeg a vásárlás, a pénzköltés, a shopping. Pénztárcája nincs, a költőpénznek szánt húsz darab 500 Lejes bankjegyet gravírozott pénzcsipesszel összefogva, farzsebből veszi elő. A hegyek között is állandóan az okostelefonját nyomogatja, a táj nem érdekli.

Mindössze pár nap leforgása alatt, igazodva a csorda szelleméhez, az ötnapig Erdélyfan egy kisebb öltözködési metamorfózison esik át. Méregdrága designer cuccait (huszonhétezres galléros póló, D&G farmer, fehér golfcipő…) az irredenta és székelyes öltözködés jellegzetességeivel egészíti ki; a Levi’s-t felváltja a rovásos bőr öv, rajta vagesz-új, barna vagy fekete (lehetőleg Turulos) nemeztáskával. Talán még egy “Magyarnak lenni jó” feliratú pólót is engedélyez magának, a kabaré azonban egy (számára) tökéletesen funkciótlan, többnyire üres székely bicskatartó megvásárlásában csúcsosodik ki, amit emberünk a látszatkeltés érdekében, vagy csak afféle elcseszett “szolidaritásból” a kirándulás teljes időtartama alatt visel (sokszor magát a bicskát is megveszik, még akkor is, ha soha nem használják).

tapos

A helyi emberekhez fűződő viszonya erőltetett,megjátszós, felszínes. A helybéli dialektust, tájszavakat szándékosan átveszi (öt napon át “és” helyett demonstratíve “s” kötőszót használ), sőt, egyes kifejezéseket teátrálisan és udvariatlanul megismételtet a jóhiszemű öregekkel, akik nem veszik észre, hogy voltaképpen bolondot csinálnak belőlük (a tahó ismerős persze a telefonjával veszi az egész jelenetet). Egy-egy pálinka elfogyasztása után, a pertura hivatkozva, emberünk tapintatlanul ölelgeti és paskolgatja a vendéglátót, mondván, “Mekkora haverok lettünk!”. Ahogy az anno a diszkóban, félrészegen volt szokás.

A helybéliekkel folytatott ritka és döcögős beszélgetései során előszeretettel hoz szóba erdélyinek vélt felmenőket, büszkén kihúzva magát közli, hogy “voltaképp tizenhatodrészt én is székely vagyok, hazajöttem”. Ilyenkor nem maradhat el az “itt minden miénk volt” megjegyzés sem, mintha erről Nagyváradtól Sepsiszentgyörgyig neki kellene felvilágosítania mind a másfél millió magyart.

Csúcsformáját akkor éri el, amikor egy-egy nyilvános helyen vagy étteremben, jóllakottan, bepiálva, megcsapja a fülét az Erdélyben is közkedvelt népies-lakodalmas zeneszó.“Hajjdadadajjj-dadajjj, mindenki talpra, aki magyar!”, adja ki az ukázt mindenkinek, azt gondolván, itt még az a Mikszáth-regényekből ismert szokás honol, hogy csakis a legnagyobb duhaj lehet a helység kalapácsa. (Wass Albert regényből egyet betett a táskájába, a buszon el is olvasott belőle 30 oldalt. Nyirőről, Dsida Jenőről stb. soha nem is hallott.)

Aki nem mozdul, vagy nem iszik, célponttá válik: “Namivan, te nem vagy igaz magyar ember??”. Az ordító zenére a Pest környéki falunapokon fellépő néptáncosoktól ellesett, csárdásnak tűnő mozgást produkál, közben tapsol, ordibál, vedel. A csúcsponton idefelé, a buszon tanult, románokat gyalázó indulókat énekel (…reszketnek máááár az olááááhok a hatááááron”, “visszavesszük a bocskorosoláhtóóól”), és sértődötten veszi tudomásul, ha a helyiek nem csatlakoznak hozzá.

Ámokfutásának többnyire a teljes lerészegedés vet véget, így környezete egy idő után már tudatosan itatja. Delíriumából felriadva, habozás nélkül összehányja a takaros vendégházat, másnaposságáról pedig mindenkinek tudnia kell.

Aki esetleg azt gondolná, “ebben tényleg megmozdult valami”, az az első, kulturális jellegű program során ismeri fel, hogy mégiscsak egy igazi kreténnel van dolga. Az ötnapig Erdélyfan ugyanis teljesen közönyös a történelem, és úgy en bloc mindenféle intellektuális tevékenység irányába, ez alól pedig Erdély sem kivétel. Hazafisága kizárólag a hedonizmusra, a zabálásra és az ivásra korlátozódik. Segesvár megtekintése, Parajd sóbányája, a Hargita megmászása – mind smafu. Ha mégis odakeveredik, kedélyállapotát teátrális ásítások, cöccögések, fapofa és állandó lemaradozás formájában tudatja környezetével. Hiszen ő nem ezért jött ide.

Hazafelé elkezd józanodni. A bőr övet a nemeztáskával együtt a sporttáska legaljára teszi, a bicskatartót “elhagyja” vagy elajándékozza, hiszen a farsangnak immáron vége. A határon átérve megkönnyebbülést érez, amit “Nna, visszatértünk a civilizációba!“-jellegű megjegyzésekkel konstatál. Hazatér. Rövid élménybeszámolóját valahogy így zárja:

“Jó volt a románoknál… és még magyarul is tudnak…!”

Ramius
http://jobbegyenes.blog.hu
 
Kapcsolódó:
KIK A TÁPOSOK?
 
 
 
HIRDETÉS
Erdély-, Székelyföld autósmatricák kaphatók
Reklámok