Vajon azok a magyar szülők, akik román tannyelvű osztályba íratták gyermekeiket, miként érezték magukat, mikor csemetéik nyakában is piros-sárga-kék nyakkendő virított?

Pe româneşte!

Tele volt a busz, amikor felszállt két lány és a lépcsőre telepedett. Szóltak hátulról, hogy lányok, van még két hely, gyertek ide. A lányok nem hallották, ezért az utasok egymásnak adták az üzenetet, hogy a két lánynak ne kelljen a lépcsőn utaznia hazáig, Marosvásárhelyig. Mikor a lányokat megszólította valaki kedvesen és magyarul, hogy hátul van még üres hely, akkor a közelebbi a válla fölött hátrafordulva csattant: „pe româneşte!”. Mindenki megdöbbent,  legalábbis a magyarok. Ilyen reakcióra senki nem volt felkészülve. Mert nem azt mondta, hogy mulțumesc, hanem csípőből tüzelt vissza, hogy itt csak a román beszédnek van helye.

Ugyanaznap a marosvásárhelyi egykori 17-es számú általános iskolában, amely ma Liviu Rebreanu nevét viseli, magyar szülőket aláztak meg azzal, hogy a gyerekeik jogait némán és táblákra kiírt kétnyelvű figyelmeztető szöveggel követelőket lehurrogták, dulakodtak velük, széttépték a kétnyelvűséget kérő feliratokat. Az igazgatónő másnap pedig nyakravaló román trikolórt osztott a román tannyelvű osztályok tanulóinak. Mintha ezzel is azt akarta volna sugallni, hogy „ne feledkezzetek meg egy percig sem arról, hogy románok, tehát felsőbbrendűek vagytok!”

A szomszédos általános iskolában tanévzáró ünnepséget tartottak a délelőtt. Az igazgató román nyelven harsogott. (Erre finomabb kifejezést nem találok, mert parancsoló hangnemben, pattogó ritmusban beszélt, emlékeztetve azokra az időkre, amikor még a kommunizmust éltették ilyen stílusban.) Román nyelven folyt a ceremónia, román gyerekeknek adtak érdemokleveleket, kitüntetéseket, azokat dícsérték hosszan, aztán végre sor került a magyarokra is. Kíváncsian vártam a magyar szöveget. Nem jött, sőt a magyar gyerekek nevét is, nehézkesen, rossz hangsúllyal betűzték ki. Ennyi volt, csak román nyelven, a magyarok pedig, mint másodrendűek és megtűrtek a végén szerepeltek, amikor már senki sem figyelt rájuk, hiszen az előző beszédek hosszúak, unalmasak, fárasztóak voltak.

Ilyenkor szokták azt mondani, hogy kinyílik a bicska. Vagy, hogy a gyerek ellenáll a román nyelv elsajátításának, képtelen megtanulni azt.

Az a kérdés is megfogalmazódott bennem, hogy vajon azok a magyar szülők, akik román tannyelvű osztályba íratták gyermekeiket, miként érezték magukat, mikor csemetéik nyakában is piros-sárga-kék nyakkendő virított? Esetleg a magyar gyerekek ezentúl viselhetnek-e piros-fehér-zöld színű nyakkendőt? Netán sárga csillagot? A magyar osztályok miért mindig a bések és a cések, a kitüntetésükre miért mindig a legvégén, elhamarkodottan, szinte szégyenlősen kerül sor?

Egy magyarországi horvát barátom mesélte, hogy annak idején a nagyanyja a piacon árult és anyanyelvén beszélgetett egy másik kofával. Amikor rászóltak, hogy beszéljen magyarul, akkor azt válaszolta, hogy akár úgy is beszélhet, hiszen magyarul is tud a horvát, a szerb és a német mellett. „De neked nagy szerencséd van, hogy legalább magyarul beszélsz, különben ugatnál, mint a kutya.”

AE
http://www.marosvasarhelyi-hirhatar.ro
 
 
HIRDETÉS
Erdély-, Székelyföld autósmatricák kaphatók
Reklámok