292703_474462019253060_663044675_n

Nyelvészeti szempontból nézve ez a bozgor ritka érdekes eset. A magyarok körében mondhatni általános az a hiedelem, hogy a bozgor azt jelenti: „hazátlan”. Márpedig ha mi, magyarok úgy tudjuk, hogy ezt jelenti, akkor számunkra — legalábbis a magyarban, kölcsönszóként — a bozgor nem is jelenthet mást, mint ezt. Hiszen a jelentés titka éppen ebben áll: minden szó azért jelentheti azt, amit éppen jelent (egyebet meg nem), mert mindenki azt hiszi róla, hogy azt jelenti. A veréb szónak például csak azért lehet „veréb” jelentése, mert mi, magyarok mindnyájan azt hisszük, hogy ennek a madárnak veréb a neve. S mivel a szót e hitünk szerint használjuk és értjük meg, a veréb szó jelentése ettől csakugyan ez lesz: „veréb”.

A dolog akkor válik érdekessé, mikor azt is figyelembe vesszük, hogy a románok a bozgor szó „hazátlan” jelentéséről nem tudnak. Nem is hallottak róla soha. (Kivéve talán egy-két jobban informáltat, akinek mi, magyarok már elmagyaráztuk.) Ők abban a hiszemben vannak, hogy ez a szó azt jelenti: „magyar”, csak egy kicsit csúfolódva, becsmérelően, meg nem is egészen jóindulatúan mondva. És mivel mindnyájan így hiszik (már akik ismerik közülük ezt a szót, mert nem minden román ismeri), a románban ez csakugyan ezt jelenti, egyebet nem is jelenthet.

A legérdekesebb része azonban ott jön, mikor egy román azt mondja ránk, hogy bozgor (a maga hite szerint „magyar”-t értve rajta, persze a fentebb jelzett mellékzöngével, tehát tudva azt is, hogy bennünket ezzel jól fel lehet bosszantani), mi meg azon sértôdünk meg (a magunk hite szerint), hogy már megint képes volt bennünket valaki „hazátlan”-nak nevezni. Itt most már nagyon bonyolult a helyzet: a két hit (két jelentés) nem talál ugyan, de találkozik. Az illető románt nyilván nem lehet megvádolni azzal, hogy túlzott jóindulattal viseltetne irántunk, ha már ezzel a névvel nevez meg bennünket (bár az is lehet — magam is voltam már tanúja ilyen esetnek —, hogy csak élcelődő kedvében teszi), de az az egy biztos, hogy e szóval „hazátlannak” nem akar nevezni bennünket. Sőt, igencsak el lesz képedve, ha mi azzal ripakodunk rá, hogy nekünk igenis van hazánk, mert nem érti, hogy jön ez ide, mikor ő ennek nem állította az ellenkezőjét.

bicska reklam

További infóért kattints a képre

Ma már bajosan tudnánk kideríteni, ki volt az a magyar, aki a bozgor szóra ráfogta, hogy „hazátlan”-t jelent (azaz, hogy kinek köszönhetjük ezt a félreértést). Valami tudálékos ember lehetett, egy nem szakmabeli értelmiségiféle, annyi szent. Mert nagyon arra vall az esze járása. Ő szokta mindennek megmondani az okát meg az értelmét még akkor is, ha fogalma sincs róla. Ez a félreértés azonban más szempontból nagyon tanulságos. Általános emberi gyarlóságunk, hogy konfliktushelyzetben a másik fél gondolatát és szándékát a saját félelmeink szerint ítéljük meg. Ha nagyon félünk tőle, hogy a szomszéd leüti a tyúkot a kertben, már olyankor is biztosak leszünk benne, hogy megint a tyúkot lesi, mikor ő igazából csak kolorádóbogarat keres. Ha meg attól félünk legjobban, nehogy jöttmentnek nevezzenek bennünket, akkor biztosan kerül egy okos ember előbb-utóbb, aki „megérti”, mit is jelent „igazából” a bozgor szó. Így alakult ki a magyarban e szónak egy olyan jelentése, amelynek az égvilágon semmi köze az átadó román nyelvbeli jelentéshez. (Ettől nyelvészeti kuriózum ez a szó.) De mit jelenthetett eredetileg? — kérdi erre az ember úgy, mintha ennek valami nagy jelentősége volna a mai használat (és használók!) megítélésében. Pedig ilyen szempontból az égvilágon semmi sincs. (Ha volna, akkor attól is megsértődhetnénk, ha valaki boldognak vagy bűbájosnak nevez bennünket, hiszen ezek eredeti jelentése: „kába, bódult”, illetve „[ártó] boszorkány, varázsló”.) Születtek is jó tudálékos magyarázatok a bozgor eredetére. Egyik szerint 1849-ben a szabadságharc leverésére idesereglett cári csapatok harcosai állítólag összetévesztettek bennünket a baskírokkal, és így neveztek minket is, a románok meg eltanulták tőlük, kissé elváltoztatva a szó alakját. Ennek a magyarázatnak elég sok baja van. Egyik az, hogy nem világos, mikor és hogyan vehették volna kölcsön olyanoktól, akikkel nemigen voltak kapcsolatban (azok ugyanis csakugyan jöttmentek voltak, mert alig jöttek meg, nemsokára már mentek is). A másik baj meg az, hogy ha a románok csakugyan eltanulták volna tőlük a baskír szót (ha azok egyáltalán használták ránk ezt a megnevezést, de ez is igen kétséges: nem sokat tudtak ők a mi világunkról, de azt az egyet már csak igen, hogy kik ellen harcolnak), akkor miért tartották ezt olyan nagy titokban (és egyáltalán hol tartották a szót) több mint ötven éven keresztül? Hiszen erre a szóra nincs múlt századi adatunk, bajosan lehet régebbi a század elejénél, alkalmasint valamikor a tízes-húszas években keletkezett.

A másik magyarázat szerint a bozgor mint csúfnév a szláv (orosz?) bez „nélkül(i)” és gora „hegy”, más változat szerint gorod „város” szavakra volna visszavezethető, így hát mi eszerint „hegyek”, illetve „városok nélküliek” volnánk. Ezt a magyarázatot sem olyan ember találta ki, akinek bár egy kicsi érzéke is volna a nyelvi folyamatok természetéhez. Hiszen aki csúfnevet keres számunkra, annak a nyelv jobbnál jobb, szellemesebbnél szellemesebb lehetőségeket kínál (a jó csúfnév szellemes is, meg játékos is!), az ember nincs rászorulva arra, hogy éppen ilyen sületlenséget válasszon, mint a „hegytelen” vagy „várostalan”. De még ha lehetséges volna is, még mindig nem világos, hogy egy nép miért (és hogyan) nevezne el egy másikat egy olyan nyelven, amelyet nem ismer.

De akkor honnan származik mégis a bozgor? Azt hiszem, sokkal egyszerűbb ennek a magyarázata: szóvegyüléssel keletkezhetett, mégpedig úgy, hogy vége az ungur vége, az eleje meg — hogyan is mondjam ezt most szépen, úgy, hogy senki se higgye, hogy csúnyákat akarok beszélni? — a magyar bozmeg eleje. Nemcsak azért írtam így, mert ez talán jobban tűri a nyomdafestéket, hanem azért is, mert ezt a románok így hallják. Abban pedig, hogy a bozgor kialakulhatott, az is közrejátszhatott, hogy az ungurnak ikerszói formája is van, az ungur-bungur. Ebből az ungur előtag semlegesebb, az ungur-bungur viszont csak csúfnévi használatban fordul elô. (Gyermekkoromban engem is bosszantottak vele.) Ide már csak egy kis szellemesség és pajkos kedv kellett, a bun– szókezdet boz-ra cserélése a megfelelô magyar szó alapján, s máris megvan az ungur-bozgor, vagy egyenesen külön a bozgor (a második szótagbeli o az első szótagbeli o hatására jelenik meg).

Ezt a magyarázatot az is alátámasztja, hogy a világ minden részén gyakori eset, hogy egy másik népet annak valamely gyakran használt, rá jellemzőnek tartott szavával neveznek meg. Az új-zélandi maorik például a franciákat Wiiwii-nek hívják, mert minduntalan azt hallották tőlük, hogy oui, oui „igen, igen”. Fôleg a hadseregben nálunk is divat volt régebben a magyarok körében a románokat nustyuknak hívni. Úgy látszik, a románok a boz(meg) használatát tartották ránk igen jellemzőnek, és hát ha őszinték akarunk lenni, alighanem okuk is volt rá. Úgyannyira, hogy Kolozsvári Grandpierre Emil évekkel ezelőtt meg is írta egy szellemes jegyzetben — az utca nyelve kapcsán —, hogy nemcsak Basic English van ám, ami az angol nyelv nagyon leegyszerűsített változata, hanem Basic Magyar is, amely még a Basic Englishnél is egyszerűbb, mert egyetlen igével beéri. (Gyengébbek kedvéért: azzal, amely a Basic szóban túlságosan is magyaros olvasat szerint benne is van.) Ráadásul a bozgorban a boz-egy olyan jelentéskörből származik, amely nagyon is talál a csúfolódási szándékhoz. Így ezt a magyarázatot nemcsak nyelvészeti, hanem (szociál)pszichológiai tényezők is valószínűsítik. Igazából nagyon is emberi dolog ez, tiszta kár, hogy szellemességét, játékosságát és humorát mi nem tudhatjuk érdeme szerint méltányolni, mert pechünkre éppen bennünket csúfolnak vele.

Szilágyi N. Sándor
Szabadság 1997. augusztus 15. 
 
HIRDETÉS
Erdély-, Székelyföld autósmatricák kaphatók
Advertisements