A magyar csapatok Erdélynek nem a felszabadulást hozták el 1940-ben, hanem a háborút. Így az anyaországiakból az erdélyiek szemében gyorsan „anyások” lettek, a magyar adminisztráció kiépüléséből pedig pont olyan rossz megszállás, mint azt megelőzően a románok esetében.

BecsiDont

Az Erdélyi Magyarságért Egyesület – közelebbit nem tudok róla (élérhetőségünk megtalálható a kapcsolat menüpont alatt – szerk. megj.) – még márciusban közzétett honlapján egy levelet. Állítólag erdélyi ember írta, benne lesújtó képet fest a magyarországi közállapotokról – számos fontos, tagadhatatlan igazsággal –, és véleményét sem rejti véka alá. Ez utóbbi sommás, jellemzően egyoldalú és végtelenül igazságtalan, akárcsak a levél címe, mely mindent elmond a tartalomról: „Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik.”

Nem tagadom, eszembe ötlött, hogy csak provokációról lehet szó, de akár az, akár nem, a levélhez fűzött számos, azóta is gyarapodó kommentár többsége visszaigazolja: Erdélyben legalább két, Magyarországgal kapcsolatos, újsütetű narratíva van forgalomban, melyek közül legalább az egyik réges-régi toposzokat aktualizál.

Mindkét szemléletmód abból indul ki, hogy Erdély más, Magyarországgal össze nem téveszthető, attól különálló entitás. De míg az egyik – a modern – a Fidesz teremtette nacionalista és a Fidesz tolerálta, sőt legtöbbször általa legitimált idegengyűlölő, cigányellenes, antiszemita közhangulat miatt kéri ki magának, hogy az erdélyieket egy napon említsék a magyarországiakkal, addig a másik mintegy felülemelkedvén a tényeken, Erdélyt a romlatlanság utolsó magyar bástyájának nyilvánítja.

Nem kérdéses, hogy Erdély tényleg egészen más, mint a mai Magyarország. És nemcsak azért, mert 1920 óta attól különböző történelmi realitás formája, hanem azért, mert már 1920-at megelőzően is más volt. Ezen a magyarországiak gyakran elcsodálkoznak, olykor megbotránkoznak, pedig ha komolyan vennék és a helyén kezelnék, nagyon sok bonyodalomtól kímélnék meg magukat.

Trianont követően mintegy 200 ezer erdélyi települt át Magyarországra – a menekültek összlétszámát pedig mintegy 100 ezerrel még megtoldották az egyéb elcsatolt területekről ideérkezők. Számos arisztokrata, nagybirtokos volt közöttük, akiknek megadatott, hogy azonnal bekapcsolódjanak az új, Horthy által megszemélyesített ellenforradalmi rezsim kiépítésébe, a nagypolitikába. Minthogy vagyonukat a győztes utódállamok kormányai azonnal elkobozták, egyéni sérelmeik beépültek a mindenkori kormánystratégiába, amitől a rendszer évtizedek múltán sem tudott szabadulni, így nem volt képes kinőni azokat a konfliktusokat, amelyek közepette 1920 után megszületett. Persze, nem ez volt az egyetlen gátja a nemzeti normalizálódásnak – ismerjük a 20-as és 30-as évek szélsőséges európai, ezen belül kelet-európai viszonyait –, de annak jellemzően fontos akadálya maradt.

A következő óriási népmozgás nem 1945 után következett be, hisz az akkori folyamatokat a szovjet megszállás a maga hatalmi logikája szerint „szabályozta”, hanem 1989-et követően. Ekkor ismét jelentős tömeg érkezett, szintúgy 200 ezren próbáltak szabadulni a kisebbségi sorból Magyarországra áttelepülve. A jobboldal pedig azonnal rájuk szállt, igyekezvén teljesen kisajátítani nemcsak a nemzeti feladatok, de e tömeg társadalmi óhajainak képviseletét is.

A magyar kormánypolitika ugyanakkor már nagyon korán szembesülni volt kénytelen azzal, hogy a nemzetpolitikai szándékok általában ütköznek az ország stratégiai érdekeinek jelentős részével, főként a bilaterális szomszédságpolitikával. A jobboldal megszállott hevületét kezdetben még csillapította az uniós perspektíva; 2004 – vagyis az uniós csatlakozás előtt – meg kellett kötnünk alapszerződéseinket a Magyarországgal szemben gyakran nyíltan ellenséges szomszédos kormányokkal. De azt követően az óvatoskodásra már nem volt különösebb ok: a Fidesz élt is a helyzettel, még meg sem száradt csatlakozási okiratunkon (2004. május 1.) a tinta, először az önmeghasonlást okozó, úgynevezett kettős állampolgársági népszavazás mellé állt (2004. december 5.), majd 2010 után a tényleges – gátlásokat immáron nem ismerő – kettős állampolgárság őrületébe kergette az országot.

1920 után Bukarestben néhány józanabb értelmiségi figyelmeztetett rá: Nagy-Románia azáltal, hogy bekebelezte Erdélyt, „nehéz emésztésnek” néz elébe, s ez olyan belső konfliktusokkal terheli meg az országos politikát, ami rövid úton véget vethet a nemzetgyarapítás boldog perceinek. Ez hamarabb bekövetkezett, mint sokan gondolták, s mindaz a balkáni alantasság, permanens bizonytalanság, ami azóta is közösen jellemzi a román és az erdélyi magyar politikai hétköznapokat, jórészt erre vezethető vissza.

A Fidesz nemzetegyesítő cinizmusának ugyanez lesz a jutalma. Különben nyugodtan elhagyhatjuk a jövő időt: az, hogy az Erdélyi Magyarságért Egyesület által publikált levél megszülethetett, s hogy megszülettek a rá vonatkozó igen jellemző kommentek is, már a következmények jelenidejűségére utal.

A 2004-es népszavazás nyilvánvalóvá tette, hogy a kettős állampolgárság ellenzőinek igen nagy a tábora Magyarországon, s ha ennek dacára mégis megszavaz majd a parlament egy erre vonatkozó törvényt, a határon túliakkal szembeni ellenérzés minden eddiginél nagyobb, sőt artikuláltabb lesz. Az erdélyiek kiábrándultságának, reményvesztettségének egyik forrása ma éppen az a rendkívül negatív, sokrétű tapasztalat, amit e 2004-ben kifejezésre juttatott, 2010 után pedig immáron önigazolást nyert ellenérzés produkált.

HIRDETÉS: Bővebb infóért kattints a képre! 

Másrészt számos jele volt már a múlt században is annak, hogy a nemzetegyesítés megszállott politikai kísérleteire milyen elementáris elutasítással reagálnak a határon túliak. A második bécsi döntéssel (1940) Magyarországhoz visszatérő, Észak-Erdélyben élő magyarok nagyon gyorsan rájöttek, hogy a kivonuló románok és bevonuló magyarok mindössze csak helyet cseréltek, a rezsim ugyanaz maradt. A magyar csapatok Erdélynek nem a felszabadulást hozták el, hanem a háborút, a népirtást: a Don-kanyart, majd a holokausztot. Így az anyaországiakból az erdélyiek szemében gyorsan „anyások” lettek, a magyar adminisztráció kiépüléséből pedig pont olyan rossz megszállás, mint azt megelőzően a románok esetében.

A mai magyar jobboldal e megszállók szellemi, politikai és – ha lehet egyáltalán e témában ilyesmit mondani – erkölcsi örököse. Felmentést az sem ad neki, ha tetteit ma nem az egykori megszállottság, hanem a populizmus jellemzi.

Ara-Kovács Attila
http://magyarnarancs.hu
 
HIRDETÉS
Erdély-, Székelyföld autósmatricák kapható
Reklámok