Korai még egy évértékelő de nem is ez a célom. Helyette hadd mondjam el, mi volt nálam az év eseménye nyelvhasználati szempontból. Nem valami politikai fordulat – bár mi magunk örültünk volna ha az erdélyi magyar politikum csúcsvezetői – Kelemen Hunor (RMDSZ), Toró T. Tibor (EMNP) és Bíró Zsolt (MPP) elnök urak – megvalósították volna a hozzájuk intézett nyílt levelünkben kérteket és szavatolnák önkormányzataink teljes kétnyelvűségét, sajnos azonban ez nem történt meg, mi több még csak válaszra sem méltattak bennünket. Így történhetett, hogy nálam egy látszólag sokkal jelentéktelenebb dolog vitte el a pálmát.

2013-09-28-11.48.35Történt ugyanis Marosvásárhelyen, hogy néhány civil aktivista kétnyelvű táblákat kezdett osztogatni az egyik helyi piacon, mivel a piacon csak, románul voltak feltüntetve az árusok által forgalmazott termékek nevei. Ők meg fontosnak érezték felhívni rá a figyelmet, hogy egy majdnem fele-fele arányban: románok és magyarok által lakott városban illendő lenne magyarul is kiírni az eladni kívánt áruk nevét. Nem lenne attól senkinek sem rosszabb, nekik meg éppenséggel jobb lenne.

Így történhetett, hogy közreműködésük révén immár a pultok között sétálva, a román megnevezések mellett anyanyelvünkön is olvashassuk az ott forgalmazott alma, körte, káposzta… na meg a dió nevét.

Annak aminek, természetesnek kéne lennie végre ő általuk megvalósult.

2013-09-28-11.48.19Hogy ez miért nagy dolog, az némi magyarázatot kíván. A mai siralmas nyelvhasználati helyzet egyik fő táptalaja a romániai magyar fejekben meglévő gátlások. Nem véletlenül alakultak ezek ki, az állam nagyon rajta volt, hogy az emberek ne merjenek bizonyos helyzetben magyarul megszólalni se, pláne kiírni valamit. Ez nem ma kezdődött, és évtizedek alatt egy olyan társadalmi közeg kialakulásához vezetett, amelyben mind a románok, mind a magyarok nagy része számára a magyar nyelv magánszférán kívüli használata egyenlő lett a nacionalizmussal, főleg Erdély azon településein ahol a magyarság már ténylegesen kisebbségben él. Ez vonatkozott idegenek megszólítására, magyar feliratokra, vagy „hivatalos” párbeszédre (akár orvosnál, bankban, stb.). Ebben a helyzetben a magyar nyelvhasználatért fellépni nem  egy méznyalás: az aktív és öntudatos polgár a nacionalizmus („magyarkodás”) vádjával találta magát szembe, azt pedig a békésebb fajta, ha lehet, elkerüli. A kevésbé békés pedig gyorsan megkapta a „szélsőséges” jelzőt, velük meg ugye nem szívesen vállalt közösséget az egyszeri ember, ebbe a csoportba senki sem szeretett volna tartozni. Így jutottunk el oda, hogy – a tömbmagyar Székelyföldön kívül – nálunk egy kétnyelvű üzleti felirathoz is bátor kiállásra és nem kevés polgári öntudatra volt szükség. Illetve dehogy kell ide a múlt idő, a helyzet a kommunizmus óta nem sokat változott. Hogy ezen túl tudjunk lépni, meg kell értetni az átlagpolgárral, hogy a nyilvános magyar nyelvhasználat követelése nem nacionalizmus, nem olyasmi, amiért feszélyezve kellene éreznie magát, hanem pont ellenkezőleg, az azt tiltóknak van miért szégyenkezniük. Évtizedes nacionalista propagandát ellensúlyozni pedig nem kis feladat.

Ezért fontosak az aprónak tűnő lépések. Nekünk, egyszerű embereknek könnyebb szót érteni egymással. Ne legyünk restek elmagyarázni a román honfitársaknak, hogy miért lenne jobb, ha a jogainkkal mi is élni tudnánk. Ha meg nem akarják megérteni, egyszerű a dolog: ne vásároljunk az értetlenkedőnél, ne vegyük igénybe a szolgáltatásait, hiszen vevőként mi gyakoroljuk a kegyet, merthogy mi vagyunk a vevők – nálunk a pénz, pénzért kapjuk a szolgáltatást, annak pedig nincs etnikai vetülete. Magyar kézből pont ugyanolyan jól jön az a pénz, mint akár egy román markából.

Ne feledjük, a pénzünkkel bármikor szavazhatunk!

Aszalós István, elnök
Erdélyi Magyarságért Egyesület
 
HIRDETÉS: 
Erdély-, Székelyföld autósmatricák kaphatók

 

 

Reklámok