Székelyek menete - KökösMegvolt autonómiaügyben egy újabb megmozdulás, s bár a szervezés körüli csinnadrattát kissé szkeptikusan figyeltem, az október 27-i nagy székely menetben kellemesen csalódtam. A március 10-i marosvásárhelyi tüntetéssel szemben, amelyet többek között az RMDSZ látványos távolmaradása (és egyéb politikai formációk annál hangsúlyosabb jelenléte) fémjelzett, ezúttal minden erdélyi magyar politikai szervezet képviseltette magát, a július 21-i rendezvénnyel összehasonlítva pedig – amely jól megfogalmazott üzenet híján nagyrészt rossz értelemben vett vidékiességbe és szélsőséges szlogenek skandálásába fulladt – most valóban sikerült felhívni a figyelmet – akár a nemzetközi sajtóét is – arra, hogy egyrészt léteznek székelyek, másrészt önrendelkezést akarnak – bármi legyen is az.

1377177_638901129475814_192996275_n(Kíváncsi vagy? Kattints a képre!) 

Abban, hogy ez megvalósulhatott, kétségtelenül nagy szerepet játszott az ötlet, amelynek köszönhetően a mozgalom szó szerint kilépett a főterek zászlólengető tömeggel és szónoki emelvényekkel berendezett, unalomig ismert világából, és valami olyasmivel próbálkozott, amely egyrészt kockázatos volt (képzeljük el, mi lett volna, ha nem gyűl össze elég ember), másrészt valóban meglehetősen jó szervezést igényelt. A dolog azonban bejött: végül kialakult az 53/54 kilométeres élőlánc (amelynek hatását csak tovább fokozta a négy, egyenként 250 méteres zászló), és ha a székelyek e meneteléssel az autonómiába nem is, a 21. századba biztosan megérkeztek: végre olyan megmozdulást hoztak össze, amely szokatlansága miatt olyanok számára is hírértékűnek bizonyult, akik korábban feltehetően azt se tudták, hogy e népcsoport létezik.

A kilépés azonban nem maradt pusztán térbeli. A résztvevők – a két korábbi rendezvénnyel ellentétben – végre nem egymáshoz beszéltek (magyarul), és ezúttal volt mondanivalójuk is. Érdekes módon így, hogy üzeneteiket („Autonómiát kérünk, nem függetlenséget”, „A székelyek is román állampolgárok”, „Székelyföld létezik és Romániában van” stb.) angolul és románul fogalmazták meg, a román és a nemzetközi sajtó, illetve – és ez talán a legfontosabb – az egyszerű román ember is jobban megérteni látszik ezeket. Nyilván továbbra is lesznek, akik a tények ellenére szélsőséges magyarok Erdélyt elszakítani akaró mozgalmáról fognak beszélni, de remélhetőleg kevesebben hisznek majd nekik.

További infóért kattints a képre! 

Úgy tűnik tehát, a rendszer tanul, ami Kelet-Közép-Európában már önmagában is meglepő dolog. Kérdés azonban, hogy eleget-e, ugyanis bizonyos beidegződéseket meglehetősen nehéz levetkőznie. Egyrészt a szervezés, illetve a megmozdulás népszerűsítését célzó kommunikációra gondolok, amely ahelyett, hogy arra lett volna kihegyezve, a megszólítottak mivel járulhatnak hozzá a sikerhez, főként kötelességekről beszélt. Értem én pontosan, hogyan működik ez a fajta megosztó retorika, ettől azonban számomra még nem kevésbé ellenszenves. Nem állunk harcban ugyanis senkivel, nincsenek kötelességek, amelyeket nem teljesítve bárki is kizárná magát a közösségből, és így nincsenek árulók sem, akikkel le kéne számolni. Egyszerűen emberek vannak, akiknek bizonyos dolgokat illetően más a véleményük, s ehhez még viszonyulni se feltétlenül kellene; bőven elég, ha megtanuljuk elfogadni – ugyanis így működik a demokrácia.

Másrészt alaposabban át kellene gondolni, mi az, ami a románság számára az efféle megmozdulásokban fenyegető lehet, illetve hogy e dolgok mennyiben feltétlenül szükségesek a kitűzött célok eléréséhez. Tekintve, hogy a románok körében továbbra is élnek Erdély elcsatolásával kapcsolatos félelmek, nem feltétlenül szerencsés például huszárnak beöltözni. Ebben a kontextusban ugyanis a székely huszárok öltözete (vagy bármiféle katonaira emlékeztető ruhadarab) mindössze egy idegen – és mint ilyen, fenyegető – egyenruha, arról nem is beszélve, jómagam sem igazán értem, hogyan függ össze az autonómiatörekvésekkel. Félreértés ne essék, a hagyományőrzésnek nagy barátja vagyok, viszont szerencsésebbnek tartanám, ha katonai múltunkat inkább megismertetni akarnánk a románokkal ahelyett, hogy ijesztgetnénk őket vele (még ha ezt nem is szándékosan tesszük). Ugyanez vonatkozik a magyar zászlóra, amit a sajtó oly nagy előszeretettel mos össze Magyarország zászlajával. Alapvetően ezekben az esetekben különben sem feltétlenül a nemzeti (azaz a magyar), hanem a regionális identitás (a székely) a fontosabb, az összmagyarsághoz való tartozásunkat pedig kifejezhetjük március 15-én, annak ugyanis inkább akkor az ideje. És ami talán még ennél is fontosabb lenne: ne tévesszük össze a fenyegetőzést a határozottsággal. Konkrétan Toró T. Tibor beszédére gondolok, amelyben arra figyelmeztette a román hatóságokat, hogy nem lesz béke és nyugalom, míg a magyarság el nem nyeri közösségi jogait, holott véleményem szerint épp ennek az ellenkezőjét kellene hangsúlyozni, egészen pontosan azt, hogy a székelyek törekvései semmilyen módon nem veszélyeztetik sem Románia, sem a szűkebb régió békéjét. Végül pedig a szervezőknek meg kellene tanulniuk hatékonyan elhatárolódni a szélsőségektől, akár tételesen is kijelentve, hogy léteznek, ott voltak, a hangjukat is hallatták (főként a korábbi két megmozduláson), de ők nem azonosak velünk, céljaik nem a mi céljaink. Lehet, elveszítenének néhány (száz) résztvevőt, de meggyőződésem szerint hosszú távon nyernének vele. Antal Árpád videójának esete legalábbis erre utal, az ő elhatárolódását (és nagyrészt csak az övét) a román sajtó is észrevette, a román ember pedig főként azt fogja látni, amit a sajtó megmutat neki.

E tekintetben azonban nem csak a székelyeknek van mit tanulniuk. A negatív reakciók közül csupán kettőt emelnék ki: egyik Crin Antonescu nyilatkozata, amelyben a székelyek menetelése kapcsán a PNL elnöke azt hangsúlyozza, hogy Románia egységes állam, a román hatóságok elsődleges kötelessége pedig megvédeni ezt az egységet, azt is felidézve, hogy kvázi ezért ellenezte a liberális párt a rendőrség decentralizációját. Úgy gondolom, a rendőrség feladata a rend fenntartása és a bűnüldözés, azaz alapvetően annak a közösségnek (és nem a mindenkori kormánynak) a kiszolgálása, amelynek adójából az illető szervezetet fenntartják, egy államot pedig nem az erőszak, hanem a konszenzus tart össze. Magyarán: egy demokratikus állam rendőrségének elsődleges kötelessége az lenne, hogy megvédje a székelyeket (is), nem pedig hogy a kormány vagy akár egy többség akaratát rájuk erőszakolja, és ezt egy politikusnak se ártana éppen tudnia. A másik reakció egy bloggertől, Csehszlovák Kémtől származik, és mindössze néhány sor erejéig foglalkoznék vele. A tüntetés gyorsmérlege, írja az illető, “333 kibic, 14 ezer megvezetett székely paraszt”, és a továbbiakban ezt a színvonalat csak alulmúlnia sikerül. Kétségtelen, hogy egy meglehetősen nagy tömeget felvonultató megmozduláshoz így is lehet viszonyulni, e viszonyulásoknak azonban nem a toleranciához, hanem sokkal inkább egyéb, manapság nem túl szalonképes ideológiákhoz van közük.

Amelyek jegyében szélsőségesnek bélyegezni a székelyeket – lássuk be – kissé ostoba és nevetséges dolog.

http://www.nethuszar.ro

Quo vadis, Siculus?

Marele marș al secuilor a reușit, în final, să evidențieze cerințele de autonomie într-un mod total diferit de mișcările anterioare. O idee riscantă (ce se întâmplă dacă nu se adună destui oameni?) a cărei implementare necesită multă organizare, marșul de duminică a reușit să scoată tema autonomiei din cadrul protestelor din orașe, dintre steaguri și tribune. Secuii au atras atenția asupra faptului că ei există și că au revendicări concrete, și s-au remarcat chiar și în ochii celor care nu au auzit de ei până acum. Iar de data asta nu vorbeau doar între ei: și-au formulat mesajele în română și engleză (”Vrem autonomie, nu independență”, ”Și secuii sunt cetățeni români”, ”Ținutul Secuiesc există și se află în România”), pe înțelesul presei române și internaționale, și, cel mai important, pe înțelesul cetățenilor de rând.

Se pare că secuii învață din acțiunile și greșelile lor precedente, dar oare destul? Aparent nu reușesc să scape de unele obiceiuri, în primul rând în comunicare și promovarea evenimentului: în loc să pună accent pe ce se poate face în vederea succesului, se axează pe obligații, datorii. Aici nu ne aflăm în luptă, nu sunt obligații ale căror nerespectare ne-ar exclude din comunitate, și în concluzie nu există nici trădători. Sunt doar oameni cu opinii diferite, care ar trebui acceptate într-o democrație funcțională. În al doilea rând, ar trebui regândite elementele unui asemenea protest: ce poate fi amenințător publicului românesc și ce poate fi exclus? De exemplu, îmbrăcămintea tradițională care face aluzie la husari: în contextul temerilor de detașare a Ardealului acestea pot părea ofensive, chiar dacă purtătorii lor nu au nici un scop agresiv; iarăși, steagul maghiarilor, care este adeseori confundat cu steagul Ungariei. Și un aspect important: să nu confundăm fermitatea, hotărârea cu amenințările. Iar în final organizatorii ar trebui să se delimiteze de extremiști: să admită că au fost prezenți, dar opiniile lor nu sunt cele proclamate de ei, scopurile lor nu sunt aceleași cu ale noastre.

Dar nu doar secuii au de învățat: din reacțiile negative românești ar fi de menționat cel al lui Crin Antonescu, în care spune că România este stat unitar, iar obligația autorităților este să mențină această unitate, accentuând că acesta este motivul pentru care PNL s-a opus descentralizării poliției. În principiu datoria poliției este păstrarea ordinii, combaterea criminalității și servirea comunității (și nu a guvernului) din ale cărei taxe acesta este susținută, iar unitatea unei țări este păstrată prin consens, și nu prin agresivitate. Un politician ar trebui să știe că în principiu poliția are obligația să apere (și) secuii, nu să le impună cu forță voința mulțimii.

Sursa: http://maghiaromania.wordpress.com

Rezumatul și traducerea făcute de Anna Déak la articolul postat de pseudonimul Szekler pe Nethuszár. Mulțumim frumos.

Reklámok