cigany-roma-fiu

A falon túl. | Fotó: Flickr

Zolti elmélyülten fixírozta barna lábfejét, miközben a járdán baktatott. Nem nézett se jobbra, se balra; a fürkésző tekintetek így is elkísérték mindenhova. Hallotta, hogy a közelítő tűsarkak léptei egyre gyorsulnak, majd az utca másik oldalán folytatódnak. „Tőlem aztán nem kell félned…” – gondolta sokadjára, de megszokta már, hogy senkit sem érdekel a „sötét” lelki világa.

„Mintha leprás lennék, a devla verje meg!” – kiabálta otthon kiskamaszként, mire egy jól irányzott atyai pofon volt a válasz. „Legyél büszke arra, honnan jöttél, fiam!” És Zsolti megpróbált büszke lenni. Imádta a lecsót túrós csuszával, a vakarcsot, a tarhonyát meg talpalávaló cigány muzsikát. Sőt, még a nők ezerszínű szoknyáját is szépnek tartotta. Ma már szégyell anyja mellett lépkedni, ha az ilyen maskarát kap magára, vagy nagy hangon, hadonászva társalog nyilvánosan.

>>> „Erdélyi magyar vagyok. Kisebbségi sorban élek. És rasszista vagyok.” <<<

 

„Őt mintha nem zavarná, hogy az emberek úgy néznek rá…” – merengett Zsolti, aki egy tar koponya láttán kénytelen volt irányt változtatni. Igaz, csupán két sarokra van a bolt, ahová elküldték kenyérért, de sokkal jobb előre elmenekülni. Utólag ugyanis nem mindig sikerül, ami a Zsolti bal halántékán díszelgő sebből is kiderül. Vészterhes időkben egy tízperces séta is macska-egér játékká fajul, pedig egyik állat szerepe sem túl vonzó. „Kerülni és kerülve lenni” – hangzik a létfontosságú mottó.

„Keziccsókolom’!” – mondta illedelmesen Zsolti, mihelyst végre belépett az aprócska üzlet ajtaján. A pénztáros válaszul ráncolni kezdte a homlokát, majd sokatmondó pillantást váltott a biztonsági őrrel, aki azután sasszemmel figyelte, amint a kisebbségi suhanc papírzacskóba csúsztat egy akciós veknit. „Ne csupasz kézzel fogjad te, hát mocskos lesz!” – rivallt rá Zsoltira, a friss pékáru pedig a földön landolt az önkéntelen hátrahőkölés miatt.

„Na, várjál csak, ezt is kifizeted!” – köpdöste a fiú arcába a fehér inges, pocakos pasas, mire előbbinek fejében megfordult az olajra lépés gondolata. Zsolti végül sóhajtott egyet, és megtörten az indulattól vöröslő férfi felé nyújtotta a tenyerét. „De hát ennyim van összesen…” – mutatta a néhány érményi aprópénzt, ami pontosan egy darab kenyérre volt elég, ráadásul a legolcsóbb fajtából. „Elég kárt csináltál, takarodj innen!” – sziszegte bajsza alatt a biztonsági őr, s bár nem akart Zsoltihoz érni, elvette tőle a szánalmas összeget, aztán visszatette a többi közé a pórul járt árucikket.

„Mocskos lett, mi?” – kérdezte magától Zsolti, undorral szemlélve nagy, barna mancsait. Hányszor, de hányszor sikálta gyerekkorában hiába! Senki sem akart mellé ülni az iskolában, a tanító néni nem fogta meg a kezét betűvetésnél, még hetesként sem bízták rá a tornaszertár kulcsát, és egy emberként lélegzett fel az osztály, amikor kiderült, hogy a szülei képtelenek előteremteni a kirándulás árát, így cigánymentes lehet a kikapcsolódás. Zsolti nyolc évig bírta, aztán keresett inkább valami munkát. Egyszer kőműves segédnek, máskor útépítőnek áll, de a bodzázástól kezdve mindenféle mezőgazdasági idénymelót próbált már.

Persze, ha adnak egyáltalán lehetőséget rá. Tudja ő, hogy ez gyakran még a magyaroknak sem jár. De amikor a fehérek között akad gyilkos, erőszaktevő vagy egyéb pokolfajzat, nem mutogatnak ujjal egymásra – és nem kell kerülő úton sunnyogniuk a kisboltba, ahol ennivaló helyett újabb megaláztatást kapnak.

Sándor Alexandra Valéria
http://tempty.hu/

H  I  R  D  E  T  É  S 

>>> Székelyföld és Erdély az autókon <<<

 

Advertisements