122456456A romániai magyar sajtóban tegnap a következő hír jelent meg:

“A háromszéki Ozsdola település díszpolgárává avatja Vujity Tvrtkot – tájékoztatott közleményben a Mikes Egyesület. Brânduş-Dendyuk Szilveszter, Ozsdola polgármestere előterjesztésére az önkormányzat már meg is szavazta az ezzel kapcsolatos tanácshatározatot.”

Önmagában dicsekvésként is hathatna a döntés (ahogy ott hívják: tanácshatározat) idemásolása, számomra mégis sokkal többről szól, mint egy elismerés. Egy út igazi vége, egy nagyszerű alkalom, erőt adó bizonyság.

Történt, hogy pár éve megtudtam, hogy a családban “kispesti nagymamaként” ismert Kapus Máriáról kiderült, hogy nem kispesti, hanem eredetileg Székelyföldről érkezett. Erről nem beszélt, súlyos titkát ma már koporsó fedi. Édesapám emlegetett ugyan székely szálakat, ám semmi biztosat nem tudtunk. Apukám sincs már közöttünk, Ő sem tudta a történetnek, saját Édesanyja történetének végét. Nem járta, nem járhatta be az igazi utat.

Három éve annak, hogy a Hadifogoly hazahozatala, a szétszakított családok újraegyesítése során kapott erővel nekiindultam a saját utamnak. Családom titkának. Mely valószínűtlennek tűnt, a kíváncsiság mégis hajtott. Hogy az otthon édesanyjával, gyermekével horvátul beszélő, horvát kultúráját, tradícióit vasakarattal védő és ápoló magyarországi horvát valójában székely is? Egy maroknyit székely.

Mindent összegyűjtöttem: számokat, fényképeket, adatokat. Asztalomra pedig kitettem a képet, amely kicsi koromban, Kispesten készült. A fotón egy fényképezőgépet tartok a szememhez, mögöttem Kapus Máriaként ismert nagymamám, a “kispesti nagymama”. Titkaival, melyekről haláláig nem beszélt. Hogy miért tette illetve nem tette? Ez is az Ő titka.

Levéltöredékek, családban beszélt információmorzsák vezettek Kovászna megyébe, Háromszékre, Ozsdolára, vagyis román nevén Ojdulára, a Kispesttől 762 kilométerre, az ezeréves határon fekvő településre. A félig román, félig magyar polgármester meglepődött ugyanakkor rendkívül segítőkész volt, amikor felhívtam telefonon. Minden létező helyen utánanézett, de nem találta Kapus Máriát. Hogy aztán rábukkanjon egy az azonos napon, ugyanott született Réthi Máriára…

11060026_821995751203273_340459407749948600_n

A fénykép titka…

Otthon az asztalomon tehát ott állt a fénykép, melyet nézve százszor, ezerszer próbáltam meg összerakni a menthetetlenül összetörtnek hitt mozaik darabkáit.
A hetvenes évek végén készült fényképen egy büszke család állt, meg a hatalmas titok. Balszélen a szénbányász, aki megtanított az idő visszafordíthatatlanságára, az ölelés fontosságára, a munka becsületére. Ő volt az édesapám. Mellette a fiatal, pályakezdő horvát tanárnő mosolyog, aki rengeteget mesélt nekem horvátul, gyönyörű hazánkról, Magyarországról. Ezt neki, édesanyámnak köszönhetem. A kép túlszélén Miklós nagybátyám, a megtestesült népmesei hős, aki a családi történetekben Kinizsi Pál szerepét töltötte be. Alul pedig egy kisfiú fotóz. Arca nem látszik, kitakarja az akkor igencsak modernnek számító fényképezőgép. A kisfiú én magam vagyok.
És ott állt még valaki ezen a képen. Valaki, akivel vágytam a találkozást. Megkésve, negyedszázaddal halála után, Erdélyben, a Tündérkertben. Az idős, törékeny asszonyt, akit én mindvégig Kapus Máriának ismertem. A kispesti nagymamának. Így hívta apám, a saját édesgyermeke, így hívtam hát én is. Halála után, attól a félig román, félig magyar polgármestertől, Ozsdola első emberétől tudtam csak meg, hogy leányanyaként szülte őt Apollónia dédnagyanyám, hogy aztán egy rendes katonaember fogadja örökbe őt. Így lett Kapus Mária Réthi Máriából. Ezért nem találtam rokonaimat sem égen, sem földön, ezért hiányzott múltam egy darabja. Évek nyomozása kellett, amíg leszűkült a kör. Ahogy haladtunk az időben, úgy jöttek elő az emlékek. Ahogy már írtam – volt részem ilyen kutatásban, hiszen a világ utolsó hadifoglyának, Toma Andrásnak a családját is rengeteg munkával találtuk csak meg. Tizenöt éve ültem a padon és jegyzeteltem a hadifogoly szavait, és barátaimmal, az akkori expedíció résztvevőivel végül így jutottunk közelebb és közelebb a megoldáshoz; a nagy találkozáshoz, amikor is Toma Anna, 56 évvel azután, hogy bátyját elhurcolták a világháborúba, átölelhette testvérét.

Sokszor megremegtem akkor, hiszen az sem csupán egy film volt a sok közül, hanem életem fontos része. Ez itt most viszont a véremé. Szívemé és lelkemé. A saját történetemé. Titkokat felfedezni izgalmas kaland, ám ha ennek a titoknak egyes részei saját családtagjaim előtt is rejtve maradtak, az valóban torokszorító.
Ozsdola. Kicsi falu Háromszéken, Kézdivásárhely mellett. Oda vezettek tehát a szálak. A polgármester remegő hangon hív. Magyar királyi anyakönyvekről mesél, meg a román levéltárak hiányosságairól. És a hírről. Élnek Ozsdolán közeli rokonaim. Akik most éppen levegőért kapkodnak és próbálják feldolgozni, hogy nem átverés részesei, a kimondhatatlan nevű magyar riporter valójában nem (csak) horvát, hanem székely is. És az ő családjuk tagja.

Hatalmas volt az ölelés. Melánia el sem akart engedni. Két generáció maradt ki az életünkből. Elszalasztott évtizedek hiánya volt abban az ölelésben, Ozsdolán, a poros út szélén álló házban, egy cserépkályha mellett. Akkor ígértem meg, hogy visszamegyek. S vittem a könyvtárat, amelyet a helyi óvodának és iskolának vettem. Hadd tanuljanak szép magyar könyvekből az ozsdolai gyerekek. Vittem több ezer tanszert, füzeteket, tollakat, ceruzákat, tartós élelmiszert és ruhát a rászorulóknak. Vittem a sajátomból, mert ahogy Szenczy Sándor Barátom megtanított: adni egy fokkal mindig jobb, mint kapni. Jött velem a feleségem, jöttek gyermekeim, mert újabb generációk már nem maradhatnak ki az ölelésből. Azok a gyökereim, így hát gyermekeim múltja is.
Mentem át Románián. Ahogy korábban oly sokszor. S mégis, ahogyan sohasem korábban. Elmentem az AIDS-es gyermekek egykori gyermekotthona mellett, akik úgy betegedtek meg, hogy még a diktátor idején ugyanazzal az egyszer használatos fecskendővel oltottak be esetenként több tucatnyi gyermeket.
Útba ejtettem Bözödújfalut, amelyre víztározót eresztett az őrült vezér falurombolási terve. A tóból a közelmúltig csak az egyik templomtorony állt ki, most már az sem. Tavaly az is a vízbe omlott. Az utcák víz alatt, s én a tó partján törölgettem könnyeimet az emberi gonoszság láttán. Áthaladtam Csíkszeredán, ahol torkom szakadtából szurkoltam a helyi hokisoknak, amikor a Steaua ellen játszották a bajnoki döntőt, sok ezer ember előtt, egy transzparenssel szemben, amelyen ez állt: „Húszan, egy nemzetért!”

Utam vitt az emlékeim ösvényén. Az elmúlt években mentem egyszer, kétszer, háromszor. Eddig vittem, most én kapok. Nem egy díjat, nem egy kitüntető címet. Sokkal többet annál. Ezért most, 2015. Húsvétja után ismét útra kell kelnem. Mennem kell, hisz ez az ezeréves határon fekvő település díszpolgári címet adományoz nekem. Nekem, akinek nagymamája éppen 100 esztendeje még ott volt kisiskolás. Megyek a gyökereimhez, székely valómhoz. S tudjátok mi számomra a legfontosabb. Az, hogy a helyi kisgyerekek MAGYAR KÖNYVEKET OLVASHATNAK! Egy könyvtárból, amelyet egy horvát vitt nekik. Számomra ez Európa!!!

S amikor majd Romániában, Ozsdola polgármestere, ez a félig román, félig magyar ember, a saját székelyei körében, egy Magyarországról érkezett, magát horvátnak valló embernek átadja a díszpolgári címet, nos akkor büszke szívvel mondhatom: Megharcoltam múltamért, jelenemért, jövőmért.

Megérkeztem, Drága Nagymamám!

Facebook: Vujity Tvrtko official

Advertisements