trianon_map1920. június 4-én a versailles-i kastélyrendszerhez tartozó Nagy-Trianon palotában minden idők legszégyenteljesebb és legigazságtalanabb „béke”- diktátumát kényszerítették egyoldalúan a magyarságra a kollektív bűnösség elvét alkalmazva. Egyedül a magyaroktól tagadták meg a kötelezően előírt önrendelkezési jogot, miközben a többi állam Magyarország rovására gátlástalanul gyarapodhatott. Hazánk területének 2/3-át, lakóinak több, mint 1/3-át elcsatolták.

Nincs a világon még egy ország, melyet saját nemzetrészei határolnának. A földgolyón nincs egyetlen példa sem a történelem során, arra a tragédiára, amit a magyarság a Kárpát-medencében megszenvedett, nemcsak magáért, de Európáért is.

A trianoni diktátum eredetileg francia, angol és olasz nyelven jelent meg. A francia és angol nyelven megjelent szövegeknek volt záradéka, amit még ma is elhallgatás övez. Ebben, az idő ( 50? 70? év) múltával történő népszavazásról is történik konkrét említés.

A megjelent magyar fordítások a záradékot nem tartalmazzák. Az igazság napfényre kerülne, ha a megfelelő vezető politikus venné magának a fáradtságot és bátorságot, és az eredeti francia szöveget hivatalból megtekintené. De az is kellően elősegítené a felvilágosítást, ha a KAPU folyóiratban a 10-15 évvel ezelőtt közreadott záradék közismertté válna.

A 95 esztendeje történt tragikus feldarabolás problémái máig megoldatlanok. Míg az öt felé hasított magyarság Magyarországként megmaradt részének minden diktátum pontot be kellett tartania, és betartja ma is, addig az utódállamok, a hozzájuk csatolt magyar országrészeken egyáltalán nem tartották be a Trianoni diktátumban, majd az azt követő szerződésekben és egyezményekben vállalt, és előírt kötelezettségeiket, nemcsak az önrendelkezés, a nyelvhasználat, az oktatás, de sok más területen sem. A II. Világháborút követően az elcsatolt nemzetrészeken a magyar lakosság ellen egyértelmű genocídium (népirtás) zajlott. Százezreket űztek el szülőföldjükről, tízezreket hurcoltak el, vertek agyon, lőttek tömegsírba, a Délvidéken és a Felvidéken, míg Erdélyben a legbarbárabb módon a székely falvakba felment vasgárdisták bárddal fejezték le a férfiakat és fiúkat, s hurcolták el a lakosságot Észak-Erdély visszacsatolását megbosszulva.

1945-öt követően 1956-ig Erdély gyakorlatilag szovjet katonai felügyelet alatt állt. A román részről történő kegyetlen, magyar népirtást így leállítódott. Csak az 1956-os szabadságharc leverését követően került Erdély ismét teljesen a románok kezébe, amivel lehetetlenné vált egy esetleges újratárgyalási kezdeményezés is.

>>> SZÉKELY ZÁSZLÓ + SIC MATRICA INGYEN <<<

Miután Kádár János 1975-ben a Helsinki találkozón igazságtalannak nevezte a békediktátumot, majd ezt követően Romániába utazott, reménykedve, de hiába vártuk, hogy a Trianon-kérdés is előkerül a tárgyalások során.

Ezek a tragikus történések azonban nincsenek a köztudatban, s az érintettek kihalásával, eltűnnek az emlékezetből is, ellentétben olyan tragédiákkal, melyekre naponta emlékeztetnek.

A XX. század végén Európában újra rajzolták egyes országok határait. Például egyesült az NDK és Nyugatnémet ország, melyet mi, magyarok segítettünk elő, és szétválás, felbomlás volt a csehszlovákoknál, a szovjeteknél, a jugoszlávoknál.

Ekkor a magyar politikusok, mint akiket kígyó bűvölt meg, nemcsak, hogy nem képviselték a magyar nemzet érdekeit, de azzal ellentétesen cselekedtek. Erre példa Antall József, amikor Jeszenszky Géza külügyminiszter szégyenteljes ténykedését követően a magyar-ukrán alapszerződésben foglaltakat aláírta, miközben darabjaira hullt a Szovjetunió. De említhetnénk a Délvidéket is, Jugoszlávia felbomlása kapcsán, amiért Csurka István emelt szót az akkori Országgyűlésben.

Negyed évszázad telt el a „rendszerváltás”-nak nevezett időszak óta, és magyar részről sehol komolyabb érdemi tevékenység nem történt. Sőt az újonnan alakult Szlovákia még a Dunát is elterelhette, és folyamatosan zajlik az ott élő magyarok hátrányos megkülönböztetése úgy a nyelvhasználat, mint az állampolgárság tekintetében. Legújabb ötletük, hogy Rákóczi fejedelem hamvait „haza kívánják küldeni”, száműzve vezérlő fejedelmünket a Kassai dómból. A Beneš-dekrétumok érvényben vannak. A Délvidéken, de a Felvidéken is újra és újra történtek etnikai alapú bántalmazások. Romániában sem rózsás a helyzet, sőt egyre több a probléma.

A magyar kormány pedig nem kellően határozott a kérdések megoldását illetően. Többször is visszavonulót fújt, a „jó szomszédi” békesség jegyében, ellentétben a környező országok elfogadhatatlan álláspontjával szemben.

A magyar kormány sem Románia, sem Szerbia EU-hoz történő csatlakozásakor nem támasztott az elcsatolt területek magyar lakossága érdekében jogos feltételeket, miközben az elcsatolt területeken még a Trianoni diktátum előírásait sem tartották be.

Eközben Martonyi János volt külügyminiszterünk idegen elvárásoknak történő folyamatos megfelelési kényszere nem volt szinkronban azzal, amit a nemzet a külügyminiszterétől elvárna. De ma sem jobb a helyzet, ha Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, valamint Németh Zsolt államtitkár tevékenységét kísérjük figyelemmel.

Az is kétségtelen, hogy a parlamenti képviselők nagy részének sajnálatosan hiányos a történelmi tényismerete. Ezért ezekben a kérdésekben jelentős részük ellentétes álláspontot képvisel, az igazsággal szemben. Napjaink megdöbbentő példája a Miskolcon történt román emlékmű megkoszorúzása a hősök napja alkalmából a fideszes városvezetés részéről, néhány nappal a trianoni évforduló előtt.

Egyre gyakrabban fordul elő, hogy magyarságukért fizikailag is bántalmazzák az elcsatolt szülőföldjükön élő magyarokat. Az elszakított részeken, különösen Kárpátalján, a magyar emlékművek, szobrok ellen több méltatlan támadás történt. Sajnálatos módon, itthon, az anyaországban is a nemzetellenes erők részéről. Erdélyben is támadás indult a székely zászló használata ellen.

A pártokkal ellentétben, a lakosságból egyre többen felismerik a történteket, és egyre jobban megismerik a mérhetetlen igazságtalansággal járó fájdalmakat, a begyógyulatlan fizikai és lelki sebeket. Nem véletlen, hogy civil kezdeményezés volt a 2004. december 5-i népszavazási kísérlet, amit az akkori kormány és a honatyák jelentős része, – köztük nem egy nemcsak magyar állampolgársággal bíró képviselő – a lakosságot hazugságözönnel félrevezetve, megtorpedózott. Ezt kívánta jóvátenni a jelenlegi kormány a magyar állampolgárság megadásával.

Ma, 2015-ben is Magyarország határain belül is egyre több településen tartanak Trianon-megemlékezéseket. Sajnálatos, de tény, hogy az anyanyelv és a történelemismeret hiányából fakadóan, „ünnepségeket” rendeznek, ami megdöbbentő megfogalmazás vagy szóhasználat. Nehezen érthető, hogy június 4-ét a Nemzeti Összetartozás Napjaként hogyan „ünnepelhetik”, mikor az a magyar nemzet tragikus gyásznapja.

Abszurditás a tények ismeretében. A nemzet a saját tragédiáját, megcsonkítását, halálra ítélését nem ünnepli, hanem emlékezik rá.

A Nemzeti Jogvédő Szolgálat már egy éve, 2013-ban az évforduló alkalmából Trianon konferenciát szervezett: Magyar önrendelkezés, emberi jogok és jogvédelem a Kárpát-medencében témában. Az előadók – itthoniak és határon túliak – a történelmi elemzések mellett a jelen megoldásának lehetőségét, a kiutat keresték. Az előadások egybehangzó végkicsengése: tovább, már nem hátrálhatunk. A saját sírunkat nem áshatjuk meg. Az önrendelkezés alapjog, amit az elszakított területek magyarságának is, más népekhez hasonlóan meg kell adni az utódállamokban. Ide tartozik az autonómia kiharcolásának kérdése is. Ezekért küzdeni kell. A magyar kormánynak pedig ezeket a törekvéseket végre nyíltan támogatni kell/ene. Nem pedig egyet lépni előre, kettőt meg hátra.

A nemzeti emlékezet kezd feltámadni. Napjainkra egyre több helyen kerültek elő a feledés homályából, vagy csak az átmentés sötét rejtekeiből emlékmű részletek, relikviák. Az átkeresztelt emlékművekre ismét felkerülnek a Trianon feliratok, mint például: Celldömölkön is, a Ság-hegyen, ahol az emlékmű úgy vészelte át a kommunizmus időszakát, hogy az eredeti feliratot lecserélték egy 1848-as Szabadság feliratra. Említésre méltó az 1936-ban Kőszeg Kálvária hegyén felállított Trianoni Kereszt, amely a burgenlandi magyar falvakból is jól látható volt. Jellemző, hogy 1945 után ezt a keresztet a határövezet katonai céltáblának használták.

Trianon szimbólumkészlete gyakorlatilag alig változott, szinte megegyezik a két világháború közötti jelképvilággal. Ennek nyílván az, az oka, hogy Trianon légyege ma is ugyanaz, ami 95 évvel ezelőtt elkezdődött. A keresztre feszített magyar nemzet kálváriája, aki reméli a feltámadás igazságát, ahogy az, a keresztre feszített Megváltóval, Jézus Krisztussal is megtörtént. Ezért a legtöbb köztéren található emlékmű, szakrális jelleget őriz, kereszt vagy Golgota, melyen a Trianon felirat, vagy Nagy-Magyarország térképe látható. Másik állandósult jelkép a fatörzs, mint újra kizöldellő, és mint életfa-motívum. Ez is régi motívum, a magyar költészetben is megtalálható Virág Benedektől Berzsenyi Dánielen át, napjainkig. A fatörzs, mint nemzet, melynek gyökerét férgek – önfiai – rágják és pusztítják. Az utóbbi időben készült emlékművek között kopjafákkal is találkozunk. Igen jelentősek a szobor kompozíciók.

Elmondhatjuk, hogy itthon több, mint száz köztéren található Trianonra emlékeztető emlékmű van, amelyekről tudunk, és amelyek nagy része települések útjain, dombjain található. Szerte a világban pedig több, mint háromszáz.

Orbán Éva

Advertisements